The King's Speech (A király beszéde)

Az utóbbi időben az angol királyi családról szóló filmek (lásd. Az ifjú Viktória királynő, Elizabeth: Az aranykor, A királynő, A másik Boleyn lány, Nőies játékok,) már nem elérhetetlen, isteni fényben tündöklő uralkodóként ábrázolják a dinasztia tagjait, hanem egyre inkább azt láthatjuk, hogyan küzdenek meg az átlagember gondjaival, miként lépnek túl a hétköznapi nehézségeken, miközben magasztos, tekintélyüket parancsoló szerepüket is meg kell őrizniük.

Ezt az ábrázolásmódot folytatja a ma végre hozzánk is eljutott, az ide Oscar-díjra leginkább esélyes film, a The King's Speech, mely szívmelengető történetet és megrendítő alakításokat vonultat fel.

A remény rabjai és a Thelma és Louise óta szerintem ez az alkotás mutatja be a legigazabb barátság szövődését a mozivásznon és mindez nem csak a fantasztikus forgatókönyvnek, hanem a parádés szereposztásnak is köszönhető. Bár Colin Firth az A Single Man-ben nyújtott alakítását nem valószínű, hogy valaha is felülmúlja, (azóta is hangoztatom, hogy neki kellett volna tavaly megkapnia az akadémia aranyszobrát), VI. György megformálását is bravúrosan hajtotta végre. De persze több is kell a 12 db kategóriában való Oscar jelöléshez:

1, megható igaz történet,
2, fogyatékkal élő főszereplő,
3, aki fél a megalázástól,
4, Geoffrey Rush a mellékszerepben,
5, pár perces Guy Pearce alakítás,
6, a Weinstein testvérek nevének megjelenése a film producereként a film elején és végén.

De a viccet félretéve, valóban csodálatos, profin összerakott filmet láthat, aki jegyet vált rá valamelyik moziban.

Az 1930-as évek Egyesült Királyságába repít minket a rendező (Tom Hooper), a gazdasági világválságot még ki sem heverő nemzet retteg az esetleges második világháborútól és Hitler erősödő Harmadik Birodalmától. És bár a politikusok döntésein múlik a szigetország sorsa, a nemzeti öntudatot csak az Windsor-ház királyi címet betöltő tagja önthet a népbe lelkesítő beszédeivel. Ezt a rangot pedig épp a pánikbeteg, beszédhibával küszködő VI. György tölti be. Ám most elképzelhetetlen jelentőséggel bírnak szónoklatai.

Így hát felesége, Elizabeth királynő (Helena Bonhem Carter), látva az udvar logopédusainak sikertelenségét, férje gyógyítása érdekében személyesen keres fel egy liberális, formabontó gyógymódokat (és az elsőként nyelvtörőket) használó beszédspecialistát. Ekkor még nem is sejti, hogy azt az embert kéri fel, hogy iktassa ki férje beszédéből a dadogást, akinek később nagy szerepe lesz abban, hogy győztes hatalomként fejezi be nemzetük a világháborút.

A két férfi kapcsolatáról, a beteg és orvosa munkájáról szól a film és a közöttük tátongó egzisztenciális szakadék ellenére is kialakuló meghitt, ragyogó barátság fokozatos felépüléséről, még ha nem is gondolnánk a történet elején, hogy a pökhendi, beképzeltnek mutatkozó, ám folyton derűlátó logopédus eredményt érhet el a kezdetben a zárkózott, önbizalomhiánytól szenvedő, reményvesztett, dacos herceggel, aki már semmiben nem bízik. Lezajlhat mindeközben a világban a kommunikáció forradalma (rádió megjelenése), átrendeződhetnek a politikai hatalmi viszonyok, királyokat állíthatnak fel a trónról, fenyegethet a küszöbön álló világháború, minket csak  kettejük kapcsolatának elmélyülése érdekel. 

Colin Firth újra bizonyítja, hogy korunk egyik legjobb színésze, hiába beszél a karaktere szinte artikulálatlanul, gesztusok nélkül, döbbenetes, hogy mégis le tudjuk olvasni az arcáról a belső vívódásait és a kínját. Geoffrey Rush is frenetikus, szinte meggyőzőbb alakítást nyújt, mint annak idején a Shine-ban (ha valaki kihagyta volna az 1996-os ausztrál filmet, mindenképp pótolja, zseniális mű, évek óta az egyik kedvencem)

Bár itt-ott az az érzésem támadt, hogy egy hajszálon múlik, hogy túljátssza valamelyik színész az adott szituációt, de végülis többjük is vérbeli színpadi művész is, a legnagyobb legendák sem szokták nagyon tudni különválasztani a két előadásmódot. De még szerencse, hogy nem csak egy színházi darabot készítettek a filmből. Bár akkor hogyan is mutatták volna meg a két varázslatos helyszínt: a Buckingham palotát és a terapeuta misztikusnak ható rendelőjét.

Csupán két apróság zavart a filmben. Az egyik, hogy VIII. Eduárd király (Guy Pearce) sokkal fiatalabbnak tűnik öccsénél. A másik dolog pedig, hogy még a dokumentumfilmekben is hitelesebb Churchill-t láthatunk (érdekes ezt így leírni, de csak az utóbbi 10 évben 30-35  megformálója akadt), mintha egy karikatúrát kapnánk. (És itt most nem csak arra gondolok, hogy a politikus a valóságban pont azon kevesek közé tartozott, aki arra biztatta Eduárd-ot, hogy tartsa meg a trónt, míg a filmben fel van háborodva az elítélt kapcsolaton)

De ez a két apróság eltörpül a frappáns párbeszédek és a zseniális alakítások között. Valami olyasmit éreztem a film megtekintését követően, mint a The Social Network után: szokatlan, újfajta filmélményt kaptam. Vettek egy olyan témát, amelyet korábban senki nem filmesített volna meg, egy olyan történetet, amely felett elsiklottak volna, ám ehhez olyan briliáns párbeszédeket írtak, amely az első perctől az utolsóig a székhez köt. Újra meg akarom nézni a filmet. Most rögtön azonnal...

Nem kérdés a pontozásom: 10\10.

Amitől fetrengtem: [Spoiler]

A logopédus:       "Szerintem füstöt belélegezni a tüdőbe halálos."
VI. Gyögy: :        "Az orvosaim szerint ellazítja a torkot."
A logopédus:       "Idióták."
VI. Gyögy:          "Mind lovagok."
A logopédus:       "Akkor hivatalosan is azok."

Aztán a film végén:

VI. Gyögy:          "Bárhogy is alakuljon, nem tudom, hogy köszönjem meg, amit tett."
A logopédus:        "Lovagi cím?"

 Spoiler vége.

Hazai bemutató: 2011.02.03.

 A london-i premier fotói:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.