The Tree (A fa)

Csaknem hét évet kellett várnunk, hogy újabb egész estés művészfilmmel rukkoljon elő Julie Bertucelli. A artmozis köztudatba a Mióta Otar elment című drámájával berobbanó francia rendezőnő Cannes-ban hívta fel magára a figyelmet a legjobb elsőfilmes rendezőnek járó díj elnyerésével, de további tíz nem kevésbé rangos díjat is bezsebelt még előző alkotásával.

Legújabb művének a főszereplője egy fa. Bár elsőre meglepőnek tűnhet a fő motívum, de bizony a rendezőhölgy ezen különleges fa köré is képes volt egy elgondolkodtató forgatókönyvet írni Judy Pascoe Our Father Who Art in The Tree című regénye nyomán.

A film nyitó képsoraiban egy idilli családot ismerünk meg, akik egy gyönyörű farmon élnek, melynek központi helyén a már említett óriásira nőtt fügefa áll. A szülők imádnak pihengetni az árnyékot nyújtó ágai alatt, a gyerekek szívesen másznak fel rá, hogy madártávlatból figyeljék a közeli kisvárost. Egy szörnyű napon azonban egy tragédia is felcsimpaszkodik a fára: gyermekei szeme láttára végez szívroham az édesapjukkal a fa alatt.

Szerettei mind másképp dolgozzák fel a gyászt. Az anya magára húzza a takarót és ki sem kel az ágyból, a legkisebb gyermek egy árva hangot sem ad ki a torkán az eset után, a nagyobbik fiú pedig öntudatra ébred, elmegy dolgozni. Az egyetlen kislány, a 8 éves Simone abban talál vigaszt, hogy minden idejét a fa tetején tölti. Idővel anyjának is elárulja, úgy érzi, apja szelleme lakozik a fatörzsben és szólítja őt.

Ami a leginkább megfogott a filmben, hogy a rendező nem tisztázza rögtön a nézővel, hogy valóban megmagyarázhatatlan, természetfeletti kommunikáció történik a kislány és a fügefa között vagy csak a halál feldolgozásához még túl fiatal gyermek képzelődése az egész. De az tény, hogy egyre bizarrabb dolgok történnek a családdal, amelyek sora végül már az édesanyjukat is elbizonytalanítja a fa képességeit illetően. Mintha tényleg reinkarnálódott volna a férj és időről-időre kifejezné tetszését illetve ellenvetését a családot érintő eseményekkel kapcsolatban. De vajon meddig lehet így élni és mikor jön el a pillanat, amikor jobb továbbállniuk? Vagy talán az édesapa is úgy gondolná, jobb lenne, ha elhagynák a pusztulásnak ítélt, egyre inkább kietlen farmot, ahol amúgy is minden a gyászra emlékezteti őket és ehelyett egy reményekkel kecsegtető nagyvárosban próbálnának szerencsét? Merthogy a film fő mondanivalója az, hogy egy bizonyos idő után talán jobb elengedni a kísértő emlékeket, különben idővel elrabolná tőlünk a töprengés az egész életünket.

A 8 éves Simone is félelmetes éleslátással fogalmazza meg állásfoglalását, amikor barátnője örömmel jegyzi meg apja halála után néhány héttel, hogy már nem tűnik szomorúnak:

"We have the choice between being happy or sad. I chose to be happy. And I'm happy..."

Pontozásom: 8\10. Charlotte Gainsbourg (Antikrisztus, Hajsza, Nyomorultak, Bob Dylan életei) most nem feltétlenül emlékezetes alakítása mellett ezúttal egy hazai származású színész, Csókás Márton (Alice Csodaországban, Æon Flux, A Bourne-csapda, A Gyűrűk Ura: A király visszatér, xXx) ragyog ki.

Hazai premier: 2011. február 17.

Julie Bertucelli alkotása volt a Cannes-i filmfesztivál zárófilmje volt, a vetítés után hét perces álló ovációval fejezték ki a nézők tetszésüket. A díszbemutatón készült fotók:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.