A Disney ízig-vérig klasszikus mesei vonásokból álló animációs filmje, a Tangled (Aranyhaj és a nagy gubanc) után a Dreamworks egy modern történetű szuperhősös rajzfilmmel áll a közönség elé. Ám ezúttal nem a jótékony védelmező superherot, hanem a furfangos kis vézna, csúnyácska ellenfelét szerettetik meg a közönséggel az alkotók. A rossz és a jó örök rivalizálásából váratlanul a gonosztevő Megamind kerül ki győztesen a film első perceiben és máris lehangoló kérdéssel találja szembe magát: mit tehet a gonosz pusztító, ha már nincs kivel megküzdenie?

A Dreamworks 18. rajzfilmje egyértelműen a konkurencia Pixar Animation A hihetetlen család című sikerfilmjének mutat fricskát, de az Iron Man Tony Stark-ját is kíméletlenül kifigurázza (pont ezért lett volna hatalmas poén, ha pont Robert Downey Jr. lett a hangja, nagy kár, hogy végül nem tudták összeütemezni egy másik filmje forgatása miatt). Az egyetlen gond talán csak az, hogy a Megamind-ot megelőzte pár hónappal a Gru, amely szintén egy szívszorítóan sérülékeny gonosztevő csetlő-botlásával szórakoztatta a nézősereget.

Mindemellett szinte az elejétől a végéig a Superman história előtt tiszteleg az alkotás, hisz nemcsak hogy a repülni képes, emberfeletti erővel bíró, jólfésült Metroman (tiszta Szupermen) és a gonosz (Megamind - mintha Lex Luthor és Brainiac keveréke lenne) származik egy távoli, elpusztult bolygóról, hanem szerelmes érzelmeik tárgya, az okos sztárriporter is mintha Loise Lane született mása lenne. Nevét (Roxanne Richie) a Ghost Rider riporternőjéről (akit amúgy Eva Mendes alakított) kapta.

Még ha nem is nagyon veszélyezteti a Toy Story utolsó darabjának Oscar díját, szerintem akkor is a valaha készült egyik (ha nem a) leglendületesebb és legfordulatosabb animációs film, nincs olyan perce, amely ne tartogatna poénokat vagy váratlan csavarokat.

Pontozásom: 9\10. A mínusz egy pont a lerágott csontú alapsztori miatt, picit kezdenek már minden bőrt lehúzni a szuperhősök hétköznapi szituációkba való helyezéséről (Defendor, Kick\Ass, Gru, Iron man), illetve a rossz időzítés miatt (Gru).

Hazai bemutató: 2010.12.16.

Eddig 208 millió dollárnyi bevételt hozott az Universal Pictures-nek a 130 millióból készített remekmű. 

<

Örültem, mikor ráleltem erre az előzetesre, mert azt gondoltam, ez az a Pattinson-film, amit fővárosunkban forgattak, ám mikor megláttam Reese Witherspoon-t, rájöttem, hogy e valami más. Sara Gruen bestseller regényének adaptációja, mely a múlt század eleji USA vándorcirkuszi világába kalauzol minket egy szerelmi háromszöggel fűszerezve. Számomra Christoph Walz a fő húzónév, de Robert Pattinson és Reese Witherspoon is sokakat vonz majd a mozikba.

Világpremier: 2011.04.14. (Németország)

Itt van tehát az előbb beígért vérciki Beastly-trailer. Most akkor komolyan ez lesz a jövő év tinikedvence? Az a legdurvább, hogy egy hazai filmforgalmazó már be is vállalta és már a premier időpontját is kitűzték. Te jó ég!

Mondjuk Vanessa Hudgens (Sucker Punch, High School Musical), Mary-Kate Olsen és Neil Patrick Harris szerepe miatt lehet végigszenvedem. A 2011-es év "Robert Pattinson-ja" pedig Alex Pettyfer lesz.

Hazai premier: 2010.04.15. 

A több hetes csökkentett üzemmód után ma újraindul a blog, melyet próbálok majd ismét napi rendszerességgel frissíteni, amennyiben időm engedi.

Persze a két hónap alatt kimaradt kritikákat, nézettségi statisztikákat, előzeteseket is megpróbálom azért lassacskán pótolni, ha esetleg elfogynak a heti néznivalók és új előzetest sem tesznek közzé.

           Üdv: Fenyo86

Adam Sandler legújabb filmjében úgy csajozik, hogy azt mondja magáról, nős, így nem kell magyarázkodnia, ha másnap reggel szó nélkül lelép. Ám mikor egy olyan lánnyal (Brooklyn Decker) ismerkedik meg, aki mellett szívesen meg is maradna, nem tehet mást, mint felkéri barátját (Jennifer Aniston), hogy tegyen úgy, mint ha ő lenne a neje, akitől épp válni akar.

Aki szereti Sandler-t, az biztosan vevő lesz a filmre, hisz ezt is Dennis Dugan (Nagyfiúk, Ne szórakoz Zohannal, Apafej, Férj és férj, Happy, a flúgos golfos, Lúzer SC) rendezte.

Hazai bemutató: 2011.03.10.

Az van, hogy két olyan bemutató jutott a hétre, melyeket unalmas filmeknek gondoltam a trailerek és a szinopszis alapján, ehhez képest A karatekölyök és a Charlies St. Cloud is nézhető mű. Előbbi óriási meglepetésre mind a 140 percében teljesen lekötött, még ha remake lévén semmi váratlan fordulatot nem is tartogatott, míg Zac Efron életútkeresése is kibírható volt másfél óráig.

Ben Sherwood azonos című regénye egy 30 éves férfiről, Charlie St. Cloud-ról szól, akinek tragikus dolgok változtatják meg az addig felhőtlen, vidám életét. Az Universal Pictures azonban úgy döntött, a nagyobb bevétel érdekében inkább lejjebb viszik egy tízessel a szereplők életkorát és a 12-16 éves korosztály tagjait célozzák meg filmükkel. Úgy gondolom, ezen múlott a film sikere, a főszerepre jelölt Zac Efron ugyanis túl fiatal még az olyan mélységű érzelmek hiteles átadására, mint amilyenre szükség lett volna.

Charlie egy szegény családból származó srác az észak-nyugati tengerpart narancsvidékén, édesapja rég lelépett, anyja pedig (Kim Basinger - Fogd a nőt és fuss, Marslakó a mostohám, 8 mérföld, Batman, Szigorúan bizalmas) dupla műszakokat vállal, hogy eltartsa két fiát, akik barátok híján (a helyi milliomos csemeték kinézik őket) az egész napot együtt töltik.

Ám Charlie egyszer csak azon kapja magát, hogy egyedül marad, egy szörnyű autóbalesetben veszíti el testvérét. Ám továbbra is elválaszthatatlan barátok maradnak, minden naplementekor megjelenik neki Sam szelleme és együtt töltik az estét. Charlie így nem tanul tovább, hanem gondozói állást vállal a temetőben, hogy öccsével tölthesse minden idejét. A kérdés, hogy Sam tényleg megjelenik a túlvilágról, vagy csak Charlie elméje szüli a baleset miatti bűntudata következtében. Telnek-múlnak az évek, a fiú mellett elrohan az élet, mígnem szerelembe esik és választania kell, hogy elengedi testvérét, vagy lemond az új, normális élet lehetőségéről.

A számomra fő húzónév egyik nagy kedvencem, Ray Liotta és a másik nagyobb rutinnal rendelkező színésznő, Kim Basinger szerepe túlságosan apró, így esélyt sem kapnak, hogy egy komolyabb alakítást mutassanak a tapasztalatlanabb, fiatal színészek között.

Plusz pont viszont, hogy Zac Efron végre egyszer sem táncol és énekelni sem kezd, bár egy félmeztelen jelenetet azért nem hagytak ki a fiatal hölgynézők kedvéért.

Csupán a fényképezés túl giccses, kb. ötpercenként gyönyörködhetünk a tengerparti naplementében, pedig a melodráma műfajához sokkal jobban illett volna szerintem egy kevésbé színes látványvilág, ez így nagyon elrontja az összképet. Az pedig érdekes, hogy a Charlie arcán látható hegek évekig nem változnak, ám a film végén egyszercsak eltűnnek. De fogjuk rá, hogy az csak a szíve sebeinek metaforája. De az akkor már megintcsak giccs kategória.

De azért nézhető, közepesen jó dráma a szerelemről, a veszteségről, sérelmekről és arról, hogyan tanuljunk meg ne csak a múltban élni, hogy felfedezzük az életet és annak átalakító erejét, a szeretetet. Kapjon most 6\10-t tőlem, mert sokkal vészesebb filmre számítottam és pozitív csalódás volt. Főleg azoknak ajánlom, akik kedvelik a Nicholas Sparks regényeiből készült romantikus drámákat (Dear John, The Last Song), mert teljesen olyan a hangulata, mintha a bestseller író tolla ihlette volna, még ha nem is.

 Hazai premier: 2010.09.02.

A los angeles-i premier vörösszőnyeges fotói:

A tinilányok körében Twilight szintű sikerfranchise harmadik felvonása sem az érdekfeszítő történetről és a színészi alakításokról lesz híres, mégis biztos vagyok benne, hogy kasszákat robbant majd hazánkban is. Van ugyanis a táncosfilmeknek egy nagy előnye, mégpedig az, hogy a játékidő több mint felét kitevő dalok idővel a legunottabb nézőt is hangulatba hozzák.

Ha elkészült a tracklista, már csak egy helyes párt kell keresni a a főszerepre (a színészi adottságaik itt mellékesek), a profi táncosok meg úgyis örömest részt vesznek aprópénzért is a forgatáson. És a recept működni szokott, gondoljunk csak a Dirty Dancing, a Moulin Rouge, a Saturday Night Fever, a Chicago, vagy a Flashdance sikereire.

A Step Up 3D címének utolsó két betűje az ok, amiért kissé többe került a forgatása (30 millió dollár), mint elődeinek, és azt kell hogy mondjam, bár kissé már unom az idén nagyon tomboló térhatás-mániát, ez esetben nagyon kellett a film élvezhetőségéhez, még ha abból is áll a plusz dimenzió, hogy 5 percenként felénk repül egy-egy tárgy.

De hiába a látvány, a forgatókönyv annyira fájdalmasan primitív, hogy csak a zenék miatt nem adok rá kevesbb pontot, mint 4\10. Egy  egy Zsámboki Marcell biztosan több pontot adna rá, egy Böhm György  valószínűleg hosszabban elemezné a táncmutatványokat, de én egy filmet vártam, nem pedig egy halom videoclippet, melyek között mindenféle fiatalok ismételgetik szájbarágósan, hogy milyen fontos dolog az ő életükben a tánc. 

Bemutató dátuma: 2010.09.26.