Resident Evil: Afterlife 3D (A Kaptár: Túlvilág 3D)

Talán kevesen gondolnák, hogy az első zombit Lugosi Béla formálta meg a filmvásznakon az 1932-es White Zombie című filmben. Azóta vírusként szaporodnak az élőhalottakról szóló horrorok, úgy tűnik, megunhatatlan a hullák feltámasztásának témája a forgatókönyvírók körében.

Gondolom mindenkinek megvannak a kedvenc darabjai a mára már szinte külön filmes műfajnak tekinthető kategórián belül, nekem a Legenda vagyok, a Holtak hajnala, a 28 nappal később és a Haláli hullák hajnala a favoritjaim, de Peter Jackson is rendezett fiatal korában jónéhány remek B-filmet, mind pl. a Dead Alive (Hullajó).

A Resident Evil franchise-nak azonban nem igazán vagyok a rajongója. Bár az első rész még viszonylag tetszett is, a folytatásokat megdöbbentően rossznak találtam, akármennyire is szurkoltam, hogy nézhető film legyen.

Az egyre röhejesebb történet ezúttal is időrendben folytatódik, noha túlélte a T-vírust és az apokalipszist is a sorozat főhőse, Alice (Milla Jovovich), még mindig keresi a módját a világpusztulásról tehető Umbrella vállalat lemészárlására. Ez félig-meddig meg is történik, majd túlélők után kutatva tér a szinte földig rombolt Los Angeles-be. Így kerül egy többezres zombitömeg által ostromlott börtönbe egy maréknyi túlélő mellé, ahol a legszigorúbban őrzött rabot (röhögni fogtok) Wentworth Miller alakítja. Még szánalmasabb, hogy a poént leszámítva más jelentősége nem nagyon van a dolognak, hisz a karakter kiszabadítását követően nem sok mindent csinál. Egy másik sorozatsztárral, Ali Larter-rel (Hősök) is próbálták erősíteni a filmet, sokat azonban ő sem tudott javítani. 

Mert hogy már rögvest az első percekben lezajló harcjelenet is komolytalan a vérciki főgonosz (Shawn Roberts) ellen, ami annyira lesokkolt, hogy egyből lerombolódtak a reményeim, hogy egy agykikapcsolós, remek kis zúzós b-filmet fogok látni. Már az első jelenetben megpróbálnak egy Mátrix-koppintásos csatát ledugni a torkunkon. A baj csak az, hogy a Watchowski testvérek kultfilmje már több mint 10 éves... Ennyit kellett várni, hogy Paul W.S. Anderson-ék képesek legyenek lemásolni?

De talán még ettől is nagyobb gond  a logikátlan, primitív forgatókönyv. Ám szerencsére túl kevés a játékidő (100 perc), hogy túlságosan fárasztóvá váljon az épkézláb történet hiánya, a vizuális hatások pedig szinte teljesen  elvonják a figyelmet a kiszámítható, harmatgyenge cselekményről.

Mert hogy a speciális effektek rendkívül impozánsak, a plusz dimenzió most tényleg plusz dimenzió, mindennek van mélysége, talán a legjobban használták ki a 3D által nyújtott előnyöket idén. Persze a vége felé már kicsit idegesítő, hogy emiatt minden harcjelenetet minimum a felére lassítottak, illetve a felénk repülő tárgyak is fárasztóak egy idő után, de tény, hogy nem csak ilyen előtérből és háttér-ből álló két réteget kapunk a szemünk elé, mint mondjuk a Clash of the Titans-ban.

Szóval egyik felem azt mondja, fejezzék már be ezt a pc-játékot alázó, B-filmnek is gyenge franchise-t, ám a másik felem viszont hálás a pazar látványért. Csakis emiatt nem értékelem sokkal kevesebbre: 4\10. Akit érdekel, annak felhívom a figyelmét, hogy ez most mindenképp moziban, 3D-ben nézős film, otthoni tv-n dvd-ről semmit nem ér.

 Hazai premier: 2010.09.10.

Tokióban tartották a film világpremierjét, a díszbemutatón a várandós Ali Larter is tiszteletét tette a fotósok nagy örömére:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.