127 Hours (127 óra)

Danny Boyle a Gettó milliomos című filmjével elképesztő sikert aratott 2009-ben a szakma és a közönség körében egyaránt (8 db. Oscar, 7 db. BAFTA, 4 db. Golden Globe aranyszobrocska). A Torontói Filmfesztiválon állótapssal fogadott, legújabb, igaz történetet feldolgozó alkotása egy hegymászó akaraterejéről szól. Aron Ralston 5 napot töltött sziklák közé szorulva, ahonnan csak úgy juthatott ki, hogy le kellett amputália egy tompa késsel a saját kezét.

Az első előzetes óta nagy reményekkel vártam a filmet, mert a sztori emlékeztetett a 2008-as kedvenc moziélményemre, a Sean Penn által rendezett Into the Wild (Út a vadonba)-ra, amely szintén egy magára maradt természetjáró (Christopher McCandless) igaz tragédiáját dolgozta fel.

A Free Blood nyugtalanítóan dübörgő ütemeinek köszönhetően már az első percben berántott a produkció hangulata. A nézőben szinte tömegiszonyt keltően zsúfolt utcákkal nyit a film, aztán persze majd Ralston magányos napjai után számunkra is más értelmet nyer a nyitójelenet. Rögvest nekiindul hősünk a varázslatos természeti adottságokkal bíró Utah állambeli, Canyonland Nemzeti Parkban található Blue John Canyon-nak, ahol a már említett baleset éri.

Bár a történet egyszerű, Danny Boyle kreativitását ezernyi képi és hangi trükkel csillogtatja meg. Többször osztott képernyővel követhetjük az eseményeket, a csapdába esett férfi fényképezőgépét és kameráját remekül kihasználva olykor dokumentumfilmes stílusban ábrázolja a történteket, néhol pedig teljesen szokatlan perspektívából mutatja meg a tárgyakat. Különösen hatásosnak találtam a kulacs belsejét ábrázoló képsorokat, ahol a kezdetben vonzó, szomjúságot oltó folyadékot az idő teltével leváltja a már nem is annyira vonzó vizelet. Öt napig emésztgeti helyzetét a hegymászó, mitévő legyen, (arra, hogy megtalálják, esély sincs ezen az 1400  négyzetkilométernyi területen), majd egyszercsak megvilágosodik:

"Ez a szikla... itt várt rám egész életemben."

Rájön, hogy neki pont az alá a kőtömb alá kellett kerülnie, ha ugyanis folytatta volna a korábbi életét, magányosan öregedett volna meg. Most pedig választhat: egyedül hal meg ott a szikla alatt, vagy új életet kezd.

A one-man show-t produkáló James Franco (Your Highness, Date Night, Ananász Expressz, Milk, Pókember) egyszerűen hibátlanul játszik, mozgástér híján az arcjátékával kell a kétségbeeséstől kezdve a belenyugváson át a hibbantságig érzelmek színes kavalkádját eljátszania. Micsoda szerencse, hogy végül Boyle szándékának ellenére nem Cillian Murphy (Inception, Tron: Legacy, Peacock, Batman), vagy a később szóba került Ryan Gosling (Az ifjú Herkules kalandjai, Szerelmünk lapjai, Blue Valentine) kapta meg a szerepet. Bár Firth jobban meggyőzött a The King's Speech-ben, Franco is teljes joggal lehetne méltó az Oscar-díjra.

Ritkaság, hogy egy film egyszerre váltson ki borzongást és csodálatot a nézőkből. Ugyan egy ember halálból való feltámadásáról és újjászületéséről szól, mégis annyira visszataszítóra sikerültek az amputáció képsorai, hogy szorongással tölt el, ha visszagondolok a 127 órára. Viszont ha ennyi nézőt megbotránkoztatott a jelenet, akkor kétségkívül sikerült elérnie Danny Boyle-nak, hogy a legnagyobb mélységekig azonosuljanak a karakterrel. Ez pedig nem minden rendezőnek sikerül...

Pontozásom: 9\10, ugyanis nem tudjuk meg, valójában miért menekül a materiális világból, mi az oka annak, hogy önként próbálja leépíteni az emberi kapcsolatait. Sokkal több visszaemlékezést is vártam volna, rendszerben, szépen felépítve. Valahogy arra számítottam, hogy hősünk mérlegeli az egész életét, visszagondol a fontosabb állomásaira, de a másfél órás játékidő sajnos ezt nem tette lehetővé. Kár érte, több lett volna szerintem a történetben... Persze így is lenyűgöző alkotás a kitartásról, az emberei szellem feletti diadalról és az életfelfogás átalakulásáról. Úgy is vehetjük, hogy a 127 óra a magány tökéletes metaforája. De Boyle arra is felnyitja a szemünk, hogy bár sokan úgy gondolják, a túlélési ösztön eredendően önző dolog, bizonyos esetekbe szükséges, hogy a motiváció és az élni akarás képes legyen felülkerekedni az elmén.

Hazai premier: 2011.03.03.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.