Our Day Will Come (Eljő a napunk)

Aki látta Gaspar Noé zseniális Visszafordíthatatlan című drámáját, Jan Kounen Dobermann-ját, vagy az 1992-es A gyűlölet-et (Kassovitz), az biztosan nem felejtette el Vincent Cassel dühtől fűtött, pöccre robbanó karakterét. Ezúttal a rendezőlegenda, Costa Gravras fiának, Romain Gavras-nak sikerül hasonlóan ütős szerepet írnia, melyre Cassel boldogan bólintott rá. Egy középkorú pszichológust alakít az Eljő a napunk című drámában, akit összehoz a sors egy reményvesztett tinédzserrel (aki eljátszására valamilyen érthetetlen módon a 31 éves Olivier Bartélémy-t kérték fel. Valahogy nem túl hiteles a karakter, de mindegy...). A srácot (hívjuk így, végülis a szerep szerint egy középiskolás srác) folyamatosan froclizzák saját focicsapatában, otthon anyjától és nővérétől sem kap cseppnyi tiszteletet sem, majd miután kiderül, hogy chat-es szerelme is egy túlsminkelt emo fiú, végképp betelik a pohár.

Ekkor veszi szárnyai alá a pszihológus, aki elhatározza, hogy stresszhelyzetekbe dobva hozza ki a fiú rejtett értékeit. Talán azt ő is észreveszi, hogy a tinédzserkori lázadás mögött valójában sokkal erősebb indulatok rejtőznek, azt azonban nem, hogy a nap végére belőle is egy dühöngő állat válik. Pedig így lesz. A két, vörös haja miatt sok megaláztatottságot eltűrő szereplő egyre sokkolóbb ámokfutásba kezd. Megpróbálnak egy éjszaka alatt elégtételt venni az őket bántó társadalmon. A végzetes éjjel azonban a két kilátástalan férfi érzelmi összeomlásához vezet.

A fiatal író-rendező legelső játékfilmje bizony nagyon kemény társadalomkritikát tálal a néző elé, de talán jobb lett volna, ha nagyobb filmes rutinnal valósítja meg forgatókönyvét az ifjú Garvas. Még ha át is jön, hogy a vöröshajúak szerepébe bármely kissebségi etnikum beleképzelhető, valahogy mégis úgy hat, mintha a főszereplő páros önként ragasztotta volna a homlokára a kívülálló matricát, mintha önszántukból vonultak volna félre a népesség nagyobb csoportjaitól. A film végére egyre értelmetlenebbnek tűnnek a provokatív képsorok, az ötlettelen párbeszédeket csupán a már bevezetőmben is magasztalt Vincent Cassel játéka és az operatőr bravúros felvételei ellensúlyozzák. Utóbbi ugyanis valahogy minden egyes beállításával tökéletesen átadja a főhősök érzelmi világát.

Pontozásom: 6\10. Akik valamilyen módon kirekesztettnek érzik/érezték valaha magukat, azok lehet, hogy jobban megértik majd a főszereplők tombolását, de tény, hogy nem a francia Harcosok Klubjához van szerencsénk, ahogy azt a beharanozókban ígérték.

A Torontói Filmfesztivál-on mutatták be először a filmet:

Hazai premier: 2011. április 21.

Cassel-t az éven két nagyobb produkcióban is láthatjuk még, az egyik 70 millió dollárból (!) forgatott Fantomas reboot első része, melyben ő alakítja az álarcos bűnözőt, míg az őt üldöző rendőrt Jean Reno. A másik film pedig, amiben még feltűnik 2011-ben, az a Carl Jung és Sigmund Freud kapcsolatáról szóló A Dangerous Method, amelyben Viggo Morthensen, Michael Fassbender és Keira Knightley mellett láthatjuk. Jövőre pedig jön a már említett Dobermann 2. része.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.