Gnomeo and Juliet (Gnómeó és Júlia): Nem vártam sokat ettől a kis költségvetésű animációtól, a Touchstone-nak amúgy sincsen nagy tapasztalata a rajzfilmek terén. Túl rózsaszín az egész, a karakterek cseppet sem szerethetőek (a flamingót és a gombát leszámítva), humort pedig szinte alig kapunk. 3\10.

True Grit (A félszemű): A 3. évezred eddigi legjobb westernét alkották meg a Coen bratyók. Annyira aprólékosan kidolgozott párbeszédeket kapunk, hogy pillanatok alatt a vadnyugaton érezzük magunkat. Jeff Bridges brillírozik az ilyen morcos, öregember szerepekben, ha tavaly nem kapott volna Oscar-t, akkor megkapta volna idén. De sokkal megdöbbentőbb Hailee Steinfeld parádés alakítása, az állam leesett. 10\10.

The Fighter (A harcos): az év eddigi legnagyobb csalódása számomra. A poszteren az állt, hogy a legjobb ökölvívós film a Rocky óta. Könnyelmű kijelentés volt ez a Paramount Pictures-től. Bár a bunyók tényleg remekül megkoreografáltak, én túl rövidnek találam őket. De a legnagyobb gondom a karakterek ábrázolásával volt. A család női tagjait mintha a Jerry Springer show-ból szedték volna össze, nekem sosem jöttek be az ilyen "hajtépős-cirkuszolós" szerepek. Én úgy gondolom, Christian Bale-nek is kár volt ennyire átszellemülnie Dicky Eklund megformálásáért, mert egyáltalán nem mutatja be a film, hogyan küzd a drogfüggőségével. Csak annyit látunk, hogy néha kiugrik az ablakon, nehogy betépve lássa az anyja. Amy Adams viszont kimondottan tetszett, talán az volt a legérdekesebb a filmben, hogyan segít kitörni a bokszolónak a működésképtelen családja karmai közül. 4\10.

The Dilemma (A dilemma): Rég láttam ennyi pénzből (70 millió dollár!!!) ilyen lapos filmet összehozni. Eleve hiteltelen Kevin James egy fejlesztőmérnök szerepében, pláne a hős szerelmes Channig Tatum, Vince Vaughn mindent túlbonyolítós karaktere pedig 3-4 filmmel ezelőtt kifáradt már, seperc alatt ellopja róluk a figyelmet Winona Ryder és Jennifer Connelly. De a legnagyobb gond szerintem, hogy az alkotók sem tudták eldönteni, drámát vagy vígjátékot írjanak és így igazából egyik sem jött össze. 3\10. 

Tavaly a Precious képviselte a nyomorúságos sorsú emberi történeteket bemutató független filmeket az Oscar gálán, az idei évre a Winter's Bone-ra jutott a szerep, hogy megmutassa, milyen szenvedést okozhat egy kiskorú lány számára a szegénység, a drog, az alkohol, a bűnözés és az erőszak. Nos, Debra Granik drámája sem sikerült kevésbé megbotránkoztatóra, mint elődje, de az egydimenziós, sanyarú arcú, üres karakterek közül kis munkával is kiragyogó Jennifer Lawrence alakítása miatt sem mondanám, hogy megéri végigszenvedni.

A fiatal színésznő egy 17 éves lányt alakít (Ree), akinek egyedül kell gondoskodnia két kisebbik testvéréből és tehetetlen édesanyjából álló családjáról. Kegyetlen, elállatiasodott környéken élnek, éhesek, piszkosak, csak akkor nem fekszenek le üres gyomorral, ha sikerül lelőniük egy arra tévedt őzet vagy mókust. A nők az állatokat hizlalják, a férfiak egyetlen pénzkereseti lehetősége pedig a szeszfőzdék és droglaborokban való kotyvasztás. Főszereplőnk apja is ebben az iparban tevékenykedhetett, csak annyit tudunk, hogy leültették egy időre, majd eltűnt. Hogy esetleg eladott egy nagyobb adag drogot és megpattant egy jobb környékre, vagy esetleg saját bandatagjai gyilkolták -e meg, hogy még véletlenül se hozza a rendőrséget a nyakukra, nem tudni. Az viszont biztos, hogy ha él, ha nem, Ree-nek rá kell lelnie, különben még a lakásukat is elveszik a fejük felől, ha nem jelenik meg egy bírósági tárgyaláson. A férfi ugyanis az ingatlanra vette fel az óvadékpénzt.

Mint már mondottam, Jennifer Lawrence-t én nem jelöltem volna ezért az átlagos alakításért Oscar-ra, sansza sincs a díjra, ám a nomináció bizonyosan rohamosan beindítja majd a karrierjét, gondoljunk csak az előző években jelöléssel jutalmazott fiatal színészhölgyek berobbanására (Keira Knightley, Saoirse Ronan, Ellen Page, Carey Mulligan). Pedig volt egy-két jelenet a filmben, ahol igazán meghathatta volna a nézőket. Helyette maradt a megrázóbb tény, hogy a testvéreit alakító két kisgyermek nem színész, hanem valóban azon a lepusztult környéken él, ahol a filmet forgatták.

Pontozásom: 4\10. Ami alig rosszabb egy közepesnél, ám a gondom az, hogy annyira beharangozták a filmet, hogy sokkal-sokkal jobbat vártam. Pontosan az ilyen túlon-túl hype-olt indiefilmek miatt üresek az art-mozik és gondolják azt az emberek, hogy unalmasak a művészfilmek. Ha érdekel, nem azt mondom, hogy keress helyette popcornmozit, csak azt, hogy reálisan be kell látni, hogy készültek azért jobb alacsony költségvetésű független filmek mostanában, talán érdemesebb lett volna azokra felhívnia a figyelmet a fesztiváloknak. (pl: Szemekbe zárt titkok, Dogtooth, Blue Valentine, Adni jó, Ondine, The Killer inside Me, A furcsa srác, Szerelmes lettem, Holy Rollers, Solitary Man, Greenberg, Valhalla Rising).

82 évet kellett várni, hogy egy női rendező emelhesse fel az Oscar ceremónián az év direktorának szánt aranyszobrot. Mikor tavaly Kathryn Bigelow megnyerte a Bombák földjén című művével a legrangosabb filmes díjat, utat tört az egyre jobb filmeket készítő hölgyeknek. Ugyan eddig is elárasztottak minket remek alkotásokkal a gyengébbik nem képviselői, a független fesztiválfilmek és drámák (Anne Fontaine, Susanne Bier, Kocsis Ágnes, Agnés Jaoui, Deák Krisztina, Jane Campion, Mészáros Márta) mellett a vígjátékok (Penelope Spheeris, Penny Marshall, Martha Coolidge, Nancy Meyers, Betty Thomas), a horrorok (Mary Lambert), az animációs filmek (Vicky Jenson), sőt az akció (Mimi Leder) és a sportfilmek (Drew Barrymore, Gurinder Chadha) elkészítésében is jeleskedtek, az akadémia elismerése valamiért mégis mindig elmaradt. Eddig.

Mikor kihirdették az idei Oscar jelölteket, Sofia Coppola Somewhere című alkotásáért szorítottam a leginkább. Helyette a Debra Granik által rendezett Winter's Bone és Lisa Cholodenko The Kids Are All Right-ja került az ezúttal roppant szoros mezőnybe. Ezutóbbi film megtekintésével kezdtem először, mert érdekelt, mit tud kihozni a valóságban is egynemű házasságban élő rendezőhölgy egy leszbikus pár családi életéből. Most biztosan sokan megköveznek majd, de én óriásit csalódtam a közönség által egekbe marasztalt drámában. Pedig annyira szurkoltam, hogy jó film legyen...

Mikor a mesterséges fogantatással született Joni (Mia Wasikowska - Alice csodaországban) betölti a 18-at, lehetősége nyílik megismerni a biológiai apját (Mark Ruffalo - Párterápia, Viharsziget, Vakság, Szélhámos fivérek). Bátyja unszolására felkeresi és mivel a férfi kellően barátságosnak és jó fejnek tűnik, úgy döntenek, bevonják a családi életbe, még ha két édesanyja (Julianne Moore, Anette Bening) ennek nem is kifejezetten örül.

Noha ötletes az alapsztori, a megvalósítást én még a remek színészi alakítások mellett is gyengének éreztem. Úgy tűnt, csak hadonásznak Hollywood legtehetségesebb színészei ebben a kínos történetben. Semmi látszata a realitásnak, mintha ócska sztereotípiákból skiccelték volna össze a karaktereket. De ami még ettől is nagyobb gond, hogy túl sok témát boncolgat a történet és igazából egyiket sem fejti ki, csak 15 percenként váltogatja.

Szólhatna a film egy hosszú távú kapcsolat összetartásáról.
Arról, hogy felnőnek a gyerekek és elhagyják a családi fészket.
Hogy a fiú rossz útra tér az apai példakép hiánya miatt.
Hogy a lány elhagyja szülővárosát és barátait az egyetem miatt.
Egy spermadonor bevonásáról a családi életbe.

Bármelyik szálat választhatta volna a forgatókönyvíró, ha csak az egyiket kifejti, jó film lett volna a The Kids are all Right. De nem fut ki sehova a történet, egyszer csak véget ér egy olyan befejezéssel, amely semmilyen párhuzamban nem áll az előzményekkel. De én nagyon boldog voltam, hogy végre véget ért a film...

Még ha a színészek hozták is a várhatót. Juliane Moore és Anette Bening nagyon jó, bár tőlük ez nem meglepő. Teljesen megérdemelt volt az utóbbi hölgy Arany Glóbusz díja (pláne a többi jelölt alakítását elnézve), de az Oscar-t kizárt, hogy megnyerje. Helyette nekem jobban is tetszett Moore, viszont az ő szerepével az volt a gond, hogy mindvégig a megható bocsánatkérését vártam. Érthetetlen, hogy teljesen elmaradt. Valaki árulja el, miért??? Elárulja a családját és aztán úgy tesznek, mintha mi sem történt volna?!? A donort, Paul-t (Mark Ruffalo) ezzel ellentétben mindenki megveti, pedig ő semmi bűnt nem követett el. Ez teljesen logikátlan. Azt sem értem, miért kérték meg a színészt, hogy érthetetlenül, artikulálatlanul motyogjon. Semmi hasznát nem láttam.

4\10. Nem rossz film a The Kids are All Right, de nekem nagyon nem jött be. Ilyen parádés színészfelhozataltól nem csak 4-5 ágyjelenetet és közéjük bedobált véletlenszerű témákat vártam volna.

Mindenhol áradoznak a filmről, az újságírók dobálják rá a jobbnál jobb jelzőket. Ja, hogy a 4 Golden Globe jelölés...  Erre csak annyit mondok, hogy a szinte nézhetetlen The Tourist is kapott 3-at...

A kegyetlen emberi sorsokat ábrázoló, megalkuvást nem ismerő Darren Aronofsky-nak eddig is olyan kultfilmmé vált alkotásokat köszönhettünk, mint a Rekviem egy álomért, a Pi, vagy a Pankrátor, de legújabb rendezése, a Black Swan, amely a Velencei Filmfesztivál nyitófilmje volt, számomra még előző munkáit is felülmúlja.

A történet egy munkájának élő balerina (Natalie Portman - Brothers, No Strings Attached, Your Highness, The Other Woman, Star Wars, A régi környék, V,mint vérbosszú, Közelebb, Leon, a profi) összeroppanásáról szól. Nina mentális leépülése akkor kezdődik meg, amikor megkapja a főszerepet Csajkovszkij darabjában. A fehér hattyú karakterét mintha rászabták volna az ártatlan, törékeny lányra, a darab rendezőjének azonban nem kis fejtörést okoz előcsalogatni belőle a fekete hattyút. Nem is sejti milyen sötét erőket hoz a felszínre. A nyomás és az egyre közeledő bemutató miatt egyre skizofrénebb tüneteket produkáló lány elméje felett idővel teljesen átveszi a hatalmat az addig elfojott énje, még tovább bonyolítja a dolgot, hogy a rögeszméjévé válik, hogy a társulathoz csatlakozott új táncos (Mila Kunis - Friends with Benefits, Éli könyve, Lepattintva, Max Payne) el akarja halászni tőle a szerepet.

Natalie Portman alakításai eddig is mindig meggyőztek, évek óta a Kedvenc színésznőim közé tartozik, de úgy érzem, most élete alakítását láthatjuk. Fantasztikusan szemlélteti a homlokegyenest különböző elvárások között vergődő, ide-oda lökdösött személyiségű lányt. Az anyja örök gyermeknek, szófogadó kislánynak szeretné élete végéig tartani, míg a színházigazgató a csábító, vad nőt próbálja előcsalogatni belőle. Nina tudathasadása miatt sikerül is elérnie, hogy minden gátlását levesse és a szerepét teljesen átélő táncművésszé változzon. Eleinte a széltől is félti a karaktert a néző, aztán a végén már szinte meggyűlöljük, rettegünk, hogy mire készül. Bár eleinte Jennifer Connelly és Rachel Weisz neve merült fel a szerepére, gondolom nem bánták meg, hogy végül Portman kisasszonyt választották. Bele is adott mindent a szerepbe, éjt nappallá téve próbálta a mozdulatsorokat és 10 kg-tól is megszabadult a hiteles alakítás miatt. Mila Kunis-ról már nem tudok ennyire áradozni, akármennyire is imádom. Hozza a megszokott, igéző tekintetű csábító szerepét. Bár nagy szerepe van a karakterének a főszereplő összeomlásában.

Azt kell, hogy mondjam, Aronofsky szinte jobban ábrázolja, hogyan veszi át a megtébolyult elme az irányítást egy ártatlannak tűnő lány felett, mint Polanski első angol nyelvű remekművében, az Iszonyat-ban. Clint Mansell-nek (Moon, The Rebound, Faster, Rekviem egy álomért) köszönhetően a képi megjelenítés mellett a zenék is legalább annyira hangsúlyosak, mint Dario Argento Sóhajok című kultikus thrillerjében. 

Bár a mindenen összevesző, rivalizáló táncoslányok olykor gyermekien ösztönös viselkedése a szülővárosomban (Miskolc) született Emeric Pressburger  1948-as The Red Shoes című filmjére hajaz, amely "csak úgy mellékesen megjegyzem", Martin Scoreses és Brian DePalma egyik kedvenc filmje.

Pontozásom: 10\10. Ugyan még csak február közepe van, de úgy gondolom, decemberben is az év egyik legjobb rendezéseként fogok az egyben felvillanyozó és sokkoló Black Swan-ra gondolni. A tavalyi gyengébb mezőnyben egyértelműen elvitte volna a legjobb filmnek járó trófeát az Oscar gálán. Bár idén a The Social Network és a The King's Speech esélyesebbnek tűnik, de Natalie Portman-től senki nem veheti el a legjobb női főszereplő díját. 

Hazai bemutató: 2011.02.17.

Milyen kár, hogy a szűk költségvetés (13 millió dollár) miatt végül nem jött Budapestre forgatni a stáb...

Világszerte eddig 143 millió dollár bevételnél tart a film, ami már a forgatási költségek tízszeresénél is több.

A Torontói Nemzetközi Filmfesztiválonon tartott díszbemutatón Natalie Portman fekete Dior estélyit, míg Mila Kunis fehér Elie Saab ruhát viselt:

Danny Boyle a Gettó milliomos című filmjével elképesztő sikert aratott 2009-ben a szakma és a közönség körében egyaránt (8 db. Oscar, 7 db. BAFTA, 4 db. Golden Globe aranyszobrocska). A Torontói Filmfesztiválon állótapssal fogadott, legújabb, igaz történetet feldolgozó alkotása egy hegymászó akaraterejéről szól. Aron Ralston 5 napot töltött sziklák közé szorulva, ahonnan csak úgy juthatott ki, hogy le kellett amputália egy tompa késsel a saját kezét.

Az első előzetes óta nagy reményekkel vártam a filmet, mert a sztori emlékeztetett a 2008-as kedvenc moziélményemre, a Sean Penn által rendezett Into the Wild (Út a vadonba)-ra, amely szintén egy magára maradt természetjáró (Christopher McCandless) igaz tragédiáját dolgozta fel.

A Free Blood nyugtalanítóan dübörgő ütemeinek köszönhetően már az első percben berántott a produkció hangulata. A nézőben szinte tömegiszonyt keltően zsúfolt utcákkal nyit a film, aztán persze majd Ralston magányos napjai után számunkra is más értelmet nyer a nyitójelenet. Rögvest nekiindul hősünk a varázslatos természeti adottságokkal bíró Utah állambeli, Canyonland Nemzeti Parkban található Blue John Canyon-nak, ahol a már említett baleset éri.

Bár a történet egyszerű, Danny Boyle kreativitását ezernyi képi és hangi trükkel csillogtatja meg. Többször osztott képernyővel követhetjük az eseményeket, a csapdába esett férfi fényképezőgépét és kameráját remekül kihasználva olykor dokumentumfilmes stílusban ábrázolja a történteket, néhol pedig teljesen szokatlan perspektívából mutatja meg a tárgyakat. Különösen hatásosnak találtam a kulacs belsejét ábrázoló képsorokat, ahol a kezdetben vonzó, szomjúságot oltó folyadékot az idő teltével leváltja a már nem is annyira vonzó vizelet. Öt napig emésztgeti helyzetét a hegymászó, mitévő legyen, (arra, hogy megtalálják, esély sincs ezen az 1400  négyzetkilométernyi területen), majd egyszercsak megvilágosodik:

"Ez a szikla... itt várt rám egész életemben."

Rájön, hogy neki pont az alá a kőtömb alá kellett kerülnie, ha ugyanis folytatta volna a korábbi életét, magányosan öregedett volna meg. Most pedig választhat: egyedül hal meg ott a szikla alatt, vagy új életet kezd.

A one-man show-t produkáló James Franco (Your Highness, Date Night, Ananász Expressz, Milk, Pókember) egyszerűen hibátlanul játszik, mozgástér híján az arcjátékával kell a kétségbeeséstől kezdve a belenyugváson át a hibbantságig érzelmek színes kavalkádját eljátszania. Micsoda szerencse, hogy végül Boyle szándékának ellenére nem Cillian Murphy (Inception, Tron: Legacy, Peacock, Batman), vagy a később szóba került Ryan Gosling (Az ifjú Herkules kalandjai, Szerelmünk lapjai, Blue Valentine) kapta meg a szerepet. Bár Firth jobban meggyőzött a The King's Speech-ben, Franco is teljes joggal lehetne méltó az Oscar-díjra.

Ritkaság, hogy egy film egyszerre váltson ki borzongást és csodálatot a nézőkből. Ugyan egy ember halálból való feltámadásáról és újjászületéséről szól, mégis annyira visszataszítóra sikerültek az amputáció képsorai, hogy szorongással tölt el, ha visszagondolok a 127 órára. Viszont ha ennyi nézőt megbotránkoztatott a jelenet, akkor kétségkívül sikerült elérnie Danny Boyle-nak, hogy a legnagyobb mélységekig azonosuljanak a karakterrel. Ez pedig nem minden rendezőnek sikerül...

Pontozásom: 9\10, ugyanis nem tudjuk meg, valójában miért menekül a materiális világból, mi az oka annak, hogy önként próbálja leépíteni az emberi kapcsolatait. Sokkal több visszaemlékezést is vártam volna, rendszerben, szépen felépítve. Valahogy arra számítottam, hogy hősünk mérlegeli az egész életét, visszagondol a fontosabb állomásaira, de a másfél órás játékidő sajnos ezt nem tette lehetővé. Kár érte, több lett volna szerintem a történetben... Persze így is lenyűgöző alkotás a kitartásról, az emberei szellem feletti diadalról és az életfelfogás átalakulásáról. Úgy is vehetjük, hogy a 127 óra a magány tökéletes metaforája. De Boyle arra is felnyitja a szemünk, hogy bár sokan úgy gondolják, a túlélési ösztön eredendően önző dolog, bizonyos esetekbe szükséges, hogy a motiváció és az élni akarás képes legyen felülkerekedni az elmén.

Hazai premier: 2011.03.03.

Az utóbbi időben az angol királyi családról szóló filmek (lásd. Az ifjú Viktória királynő, Elizabeth: Az aranykor, A királynő, A másik Boleyn lány, Nőies játékok,) már nem elérhetetlen, isteni fényben tündöklő uralkodóként ábrázolják a dinasztia tagjait, hanem egyre inkább azt láthatjuk, hogyan küzdenek meg az átlagember gondjaival, miként lépnek túl a hétköznapi nehézségeken, miközben magasztos, tekintélyüket parancsoló szerepüket is meg kell őrizniük.

Ezt az ábrázolásmódot folytatja a ma végre hozzánk is eljutott, az ide Oscar-díjra leginkább esélyes film, a The King's Speech, mely szívmelengető történetet és megrendítő alakításokat vonultat fel.

A remény rabjai és a Thelma és Louise óta szerintem ez az alkotás mutatja be a legigazabb barátság szövődését a mozivásznon és mindez nem csak a fantasztikus forgatókönyvnek, hanem a parádés szereposztásnak is köszönhető. Bár Colin Firth az A Single Man-ben nyújtott alakítását nem valószínű, hogy valaha is felülmúlja, (azóta is hangoztatom, hogy neki kellett volna tavaly megkapnia az akadémia aranyszobrát), VI. György megformálását is bravúrosan hajtotta végre. De persze több is kell a 12 db kategóriában való Oscar jelöléshez:

1, megható igaz történet,
2, fogyatékkal élő főszereplő,
3, aki fél a megalázástól,
4, Geoffrey Rush a mellékszerepben,
5, pár perces Guy Pearce alakítás,
6, a Weinstein testvérek nevének megjelenése a film producereként a film elején és végén.

De a viccet félretéve, valóban csodálatos, profin összerakott filmet láthat, aki jegyet vált rá valamelyik moziban.

Az 1930-as évek Egyesült Királyságába repít minket a rendező (Tom Hooper), a gazdasági világválságot még ki sem heverő nemzet retteg az esetleges második világháborútól és Hitler erősödő Harmadik Birodalmától. És bár a politikusok döntésein múlik a szigetország sorsa, a nemzeti öntudatot csak az Windsor-ház királyi címet betöltő tagja önthet a népbe lelkesítő beszédeivel. Ezt a rangot pedig épp a pánikbeteg, beszédhibával küszködő VI. György tölti be. Ám most elképzelhetetlen jelentőséggel bírnak szónoklatai.

Így hát felesége, Elizabeth királynő (Helena Bonhem Carter), látva az udvar logopédusainak sikertelenségét, férje gyógyítása érdekében személyesen keres fel egy liberális, formabontó gyógymódokat (és az elsőként nyelvtörőket) használó beszédspecialistát. Ekkor még nem is sejti, hogy azt az embert kéri fel, hogy iktassa ki férje beszédéből a dadogást, akinek később nagy szerepe lesz abban, hogy győztes hatalomként fejezi be nemzetük a világháborút.

A két férfi kapcsolatáról, a beteg és orvosa munkájáról szól a film és a közöttük tátongó egzisztenciális szakadék ellenére is kialakuló meghitt, ragyogó barátság fokozatos felépüléséről, még ha nem is gondolnánk a történet elején, hogy a pökhendi, beképzeltnek mutatkozó, ám folyton derűlátó logopédus eredményt érhet el a kezdetben a zárkózott, önbizalomhiánytól szenvedő, reményvesztett, dacos herceggel, aki már semmiben nem bízik. Lezajlhat mindeközben a világban a kommunikáció forradalma (rádió megjelenése), átrendeződhetnek a politikai hatalmi viszonyok, királyokat állíthatnak fel a trónról, fenyegethet a küszöbön álló világháború, minket csak  kettejük kapcsolatának elmélyülése érdekel. 

Colin Firth újra bizonyítja, hogy korunk egyik legjobb színésze, hiába beszél a karaktere szinte artikulálatlanul, gesztusok nélkül, döbbenetes, hogy mégis le tudjuk olvasni az arcáról a belső vívódásait és a kínját. Geoffrey Rush is frenetikus, szinte meggyőzőbb alakítást nyújt, mint annak idején a Shine-ban (ha valaki kihagyta volna az 1996-os ausztrál filmet, mindenképp pótolja, zseniális mű, évek óta az egyik kedvencem)

Bár itt-ott az az érzésem támadt, hogy egy hajszálon múlik, hogy túljátssza valamelyik színész az adott szituációt, de végülis többjük is vérbeli színpadi művész is, a legnagyobb legendák sem szokták nagyon tudni különválasztani a két előadásmódot. De még szerencse, hogy nem csak egy színházi darabot készítettek a filmből. Bár akkor hogyan is mutatták volna meg a két varázslatos helyszínt: a Buckingham palotát és a terapeuta misztikusnak ható rendelőjét.

Csupán két apróság zavart a filmben. Az egyik, hogy VIII. Eduárd király (Guy Pearce) sokkal fiatalabbnak tűnik öccsénél. A másik dolog pedig, hogy még a dokumentumfilmekben is hitelesebb Churchill-t láthatunk (érdekes ezt így leírni, de csak az utóbbi 10 évben 30-35  megformálója akadt), mintha egy karikatúrát kapnánk. (És itt most nem csak arra gondolok, hogy a politikus a valóságban pont azon kevesek közé tartozott, aki arra biztatta Eduárd-ot, hogy tartsa meg a trónt, míg a filmben fel van háborodva az elítélt kapcsolaton)

De ez a két apróság eltörpül a frappáns párbeszédek és a zseniális alakítások között. Valami olyasmit éreztem a film megtekintését követően, mint a The Social Network után: szokatlan, újfajta filmélményt kaptam. Vettek egy olyan témát, amelyet korábban senki nem filmesített volna meg, egy olyan történetet, amely felett elsiklottak volna, ám ehhez olyan briliáns párbeszédeket írtak, amely az első perctől az utolsóig a székhez köt. Újra meg akarom nézni a filmet. Most rögtön azonnal...

Nem kérdés a pontozásom: 10\10.

Amitől fetrengtem: [Spoiler]

A logopédus:       "Szerintem füstöt belélegezni a tüdőbe halálos."
VI. Gyögy: :        "Az orvosaim szerint ellazítja a torkot."
A logopédus:       "Idióták."
VI. Gyögy:          "Mind lovagok."
A logopédus:       "Akkor hivatalosan is azok."

Aztán a film végén:

VI. Gyögy:          "Bárhogy is alakuljon, nem tudom, hogy köszönjem meg, amit tett."
A logopédus:        "Lovagi cím?"

 Spoiler vége.

Hazai bemutató: 2011.02.03.

 A london-i premier fotói:

Bár elég sok negatív véleményt olvastam külföldi kritikusoktól a filmről, mégsem rágódtam egy percig sem, hogy érdemes -e megnézni, hiszen Paul Haggis neve a poszteren egyértelműen meggyőzött. Neki köszönhetem ugyanis több kedvenc filmemet is (Millió dolláros baby- forgatókönyv, Ütközések - rendezés). Még szerencse, hisz pozitív meglepetést okozott számomra az adaptált történet megvalósítása, a 2008-as Diane Kruger (Mr. Nobody, Becstelen Brigantyk, A nemzet aranya, Trója)  szereplésű Pour Elle című dráma remake-je klasszikusokkal jobbra sikerült, mint az eredeti. De már a címek is mutatják a két film különbségeit: míg a francia produkcióban az érzelmeken  a hagsúly, a történet lelki oldalát közelíti meg, addig Haggis pörgősebb alkotása főleg az időhiányról és a sürgetett cselekvésről szól.

A közelmúltban elég rossz szerepeket elvállaló Russell Crowe (Robin Hood, Börtönvonat Yumába, Egy csodálatos elme, Gladiátor, Hazugságok hálójában) ugyanis egy olyan főiskolai tanárt alakít, akinek egyik pillanatról a másikra fordul a feje tetejére az élete: rendőrök hada ront be egy megszokottan induló reggelen az ajtaján és hurcolják el bilincse verve feleségét (Elizabeth Banks - Hívatlan vendég, Zack és Miri pornót forgat, Mindenképen talán, 40 éves szűz, Pókember 2). A vád: főnöke meggyilkolása.

A gond pedig az, hogy minden bizonyíték a nő ellen mutat, nincs az a bíróság, amely felmentené. 20 év fegyházra ítélik, majd miután a fellebbezést is elutasítják, öngyilkosságot próbál elkövetni a reményvesztett nő. A feleségében feltétel nélkül bízó férj ekkor úgy dönt, minden energiáját összeszedi és ha törvényes úton nem sikerült kihoznia a rács mögül összetört párját, akkor majd megpróbálja kiszabadítani.

A rendező fittyet hány a krimik követelményeire, cseppnyi információt sem kapunk a feleség ártatlanságáról vagy bűnösségéről, a nézőre bízva, hogy mit gondol róla. Más filmnek a felét kitenné a bírósági tárgyalás vagy az esküdtszék döntésének drámai bejelentése (lásd. Conviction, Michael Clayton, Erin Brockovich, Hart háborúja, Philadelphia) de Haggis nem ezekkel a sokat látott pillanatokkal akar katarzist kelteni a nézőben. Sokkal inkább azon a hangsúly, hogy hogyan válik a kétségbeesett, megtört férfiből mindenre elszánt bűnöző. És bár néhol azért kissé hihetetlen képességekkel is gazdagodik főhősünk ezen útja alatt, tudjuk le egy legyintéssel a dolgot. Ne akadjunk le, ha sikerül egy teniszlabdával kinyitnia egy autózárat, vagy fekvő helyzetből eltalálnia valakit lövész gyakorlat nélkül is. Miért ne lehetne szerencséje? Biztosan mindenki tapasztalta már magán, hogy stresszhelyzetben sokkal jobban teljesít az adrenalin hatására.

Az egyetlen dolog talán ami nem tetszett a filmben, az a túl sok cameo. Nem is tudom, valamiért számomra mindig zavaró, ha csak pár jelentéktelen mondatot kap egy-egy nagyobb sztár egy produkcióban. Itt most Brian Dennehy, Liam Neeson (The A-Team, After Life, Clash of the Titans, Batman, Az átok, Schindler listája, Narnia krónikái) és Olivia Wilde - Tron: Legacy, Dr House, Narancsvidék, Alpha Dog) szerepére gondolok, hiszen az ő pár percnyi jelenlétük is elég, hogy ellopják egy picit a figyelmet a főszereplőkről, aztán utána hiányérzetünk marad a kibontatlan karakterük miatt.

Sokan azzal bírálták a filmet, hogy megtanítja, hogyan kell megszökni egy börtönből. Nos azért ez nem teljesen igaz. De ennek ellenére egy roppant profin összerakott, az első percétől az utolsóig izgalmas akció-krimit kapunk, természetesen a Paul Haggis-től megszokott lelassított, vonóhangszeres drámai betéteivel. Simán 9\10. Nagyon erős filmekkel kezdődik az év, ha ez így folytatódik, nem lesz panasz...

Hazai bemutató: 2011.01.20.

Akkora sikert sajnos nem aratott a film a mozikban, mint amekkorára számítottam a húzónevek miatt, 51 millió dollár bevételt hozott a Lionsgate-nek. (30 millió dollárból forgatták)

A new york-i premier fotói: