Az egyetlen ok, amiért vártam a Con Air rendezőjének új akciófilmjét, az Donald Sutherland alakítása, hiszen évek óta nem láttam mozivásznon a nagy öreget. Bár régebben a főszereplő Jason Statham-et is bírtam, azóta igencsak beszorult a "minden rosszfiút Steven Seagal komolysággal legyilkoló keménylegény" skatulyába. Nos a megszokott fapofát most is hozza, de meglepetésemre egész korrekt akciófilmet tettek alá.

A sztori szerint ezúttal is profi bérgyilkosként dolgozik, az egyik legjobb a fejvadászok között. Specialitása, hogy úgy képes eltenni láb alól a célpontjait, hogy ki sem derül, hogy gyilkosság történt. Egykori mentorának (Sutherland) temetésén találkozik annak zűrös előéletű fiával (Ben Foster - Pandorum, Börtönvonat Yumába, Alpha Dog, X-men 3), aki arra kéri, tanítsa ki a szakma minden csínjára-bínjára. Bár eleinte vonakodik, a srác apja iránti tiszteletéül végül csak belemegy a dologba és egy kis tréning után máris együtt zavarják le a melókat. Mindeközben nem is sejtik, hogy az ő fejükre is vérdíjat tűztek ki.

Szerencsére a játékidő túl rövid ahhoz, hogy túlságosan zavarjanak minket a történet előre látható, kötelező fordulatai, a pörgős akciójeleneteken a hangsúly. Aki szerette A szállító trilógiát, az ezúttal is elégedett lesz, de szerencsére nem egy negyedik részt készítettek az alkotók, mert a harcok lényegesen véresebbek és brutálisabbak, mint az előző Statham-filmekben. A színész védjegyének számító kedves, becsületes gazember arculatot is félretették most végre, ezzel dobva egy kis színt a már igencsak kifáradt karakterbe. Bár az is lehet, hogy csak hűek akartak maradni Charles Bronson 40 évvel ezelőtti alakításához.

Olyan dolgokba nem szokásom belekötni, hogy pl. kesztyű híján mindenhol otthagyják fejvadászaink az ujjlenyomataikat, vagy hogy miért nem veszi észre senki, hogy péppé vernek valakit egy buszon, esetleg honnan szereznek a legváratlanabb helyzetekben teljesen spontán módon szemétszállító autókat, szigonyokat... Ezek ilyen lényegtelen logikai bukfencek, ha képesek vagyunk másfél órára kikapcsolni az agyunkat, (hisz elvégre nem agyalni ül be az ember egy régivágású akciófilmre), elsiklunk az ilyen dolgok felett. De ha belelóg a mikrofon a képbe, ha a ruha már jóval a trancsír előtt véres, ha valamilyen módon három lyukat fúr a falba két lövés, vagy ha Schubert szólal meg egy jazz lemezen, az viszont már bosszantó hanyagság. Ilyen hibákat nem lehet véteni 2011-ben egy 40 millió dollárból forgatott filmben! Biztosan feltűnt mindenkinek a stábból, amint újranézték a jeleneteket, mégis lusták voltak kijavítani?

Vagy talán csak tudták, hogy úgysincs ideje a nézőnek az ehhez hasonló dolgokon töprengeni, hiszen mire odafordulnánk a mellettünk ülőhöz, máris holtan roskad össze három hústorony és mi máris Stathamék után kapkodjuk a tekintetünket és csak bosszankodhatunk, hogy már megint lemaradtunk valamiről (Pedig lehet, hogy nem is mi vagyunk a figyelmetlenek, mert az operatőr is többször zoomol a kelleténél rossz helyre, mint amennyiszer kellene az ilyen kamerarángatós helyzeteknél. Ez főleg a kültéri akciójeleneteknél feltűnő, de a Döglött Akták felvétele valószínűleg nem nyújtott elég gyakorlati tapasztalatot a kameramannak).

Na nem rossz film azért a The Mechanic, (bár nem is egy The next Three Days / Faster szint) még ha bele is kötök mindenbe, műfaján belül azért megüti a 7\10 pontot. De kicsivel jóval több Donald Suherland-del és Mini Anden-nel, kicsivel jóval kevesebb bakival sokkal jobban tetszett volna.

Hazai premier:: 2011.04.07.

 

 

 

A los angeles-i premier fotói:

 

Statham

 

Sutherland

Foster


Mini Anden

 

Donald Sutherland-et sajnos legközelebb is csak egy apró mellékszerepben láthatjuk a Horrible Bosses-ben, míg a Statham-fanok örülhetnek, hiszen három másik akciófilmben is eljátssza kedvencük a főszerepet az év hátralévő részében (Blitz, Safe, The Killer Elite - ezutóbbiban Robert De Niro lesz a partnere), jövőre pedig ugye ékezik a The Expendables 2.

A könyvek szerelmesei biztosan felfigyeltek már, hogy egyre több Philip K. Dick mű jelenik meg a hazai könyvesboltok polcain az utóbbi években. A cyberpunk stílus egyik teremtőjének tartott sci-fi-író 30 évvel a halála után is futurisztikusnak számító témáit rendre előveszi egy-egy filmes stúdió, ezúttal A Bourne-ultimátum, A testőr és az Ocean's Twelve forgatókönyvírója bővítette egész estés filmmé PKD 1954-ben megjelent, itthon A helyreigazító csoport címen kiadott novelláját.

A sorsügynökség címre keresztelt film egy sikeres politikus (Matt Damon - A félszemű, Zöld zóna, Azután, A legyőzhetetlen, A tégla, A Bourne-trilógia, Dogma, A tehetséges Mr. Ripley, Good Will Hunting) és egy balettáncos (Emily Blunt - Gnómeó és Júlia, Farkasember, Gulliver utazásai, Az ifjú Viktória királynő, Tiszta napfény, Charlie Wilson háborúja, Az ördög Pradát visel, Veszedelmes vonzerő) szerelmi történetén keresztül taglalja az élet egyik nagy kérdését: létezik -e az előre elrendelt végzet. A film szerint semmi sem történik ok nélkül a világunkban. Erre akkor döbben rá a főszereplőnk, David Norris (Matt Damon), amikor egy véletlen folytán megpillantja a sors ügynökeit. Megtudja, hogy a csapat tagjai mindazokon az apróságoknak tűnő hibákon dolgoznak nap mint nap, amelyek hosszabb távon gátolnák az emberiség fejlődését. Ha ugyanis egy a jövőben fontos személy lelép a számára előre elrendelt útról, ők azonnal ott teremnek és közbelépnek.

Hogyan is kell ezt elképzelni? Tegyük fel, hogy egy kalóz elvágja Kolombusz Kristóf torkát az első hajóútján. Vagy pl. hogy egy lövedék végez a huszonévei közepén járó Winston Churchill-el, miközben haditudósítást ír. Esetleg az 5 éves Isaac Newton leesik egy fáról, melynek következtében megsérül a bal agyféltekéje. Na közvetlenül még mielőtt ez megtörténne, az ügynökség emberei - kihasználva természetfeletti képességeiket - ott teremnek és közbelépnek. Kolombusz elkerüli a kalóz döfését, Churchill fél méterrel a lövedék becsapódási helye mellé ül le, a kis Newton-t pedig elkapja a nagyanyja.

A The Adustment Bureau sikeres politikusának bűne az, hogy találkozik egy lánnyal, akivel első látásra egymásba szeretnek. Az élet irányítója azonban más sorsot szánt a számukra. Vajon felveheti -e David az ügynökökkel a harcot, letérhet -e az elrendelt útról? Vagy el kell fogadnia, hogy le kell mondania szerelméről, mert más sorsra hivatottak? Vagy ezúttal felülírhatja a sorsot a szabad akarat?

Pontozásom: 4\10. Bár a kritikusok éltetik a filmet, nekem nem tetszett annyira, hogy áradozzak róla. De talán csak túlságosan materialista vagyok. Emily Blunt és Matt Damon hozza ami tőlük várható, elhisszük, hogy bármire képesek a szerelmükért, működik közöttük a kémia, de nem hiszem, hogy ez számukra az év szerepe. Damon-ért Soderbergh (Solaris, Traffic, Ocean's eleven, Erin Brockovich) új filmjében, a Contagion (Fertőzés) című thrillerben szoríthatunk hamarosan Kate Winslet, Jude Law, Marion Cotillard és Gwyneth Paltrow mellett, majd a lassan négy éve forgalmazásra váró Margaret című drámában láthatjuk Matthew Broderick-kel, Mark Ruffalo-val és Anna Paquin-el. De az egyik nagy kedvencemtől, Blunt kisasszonytól is nagyobb dobásnak tűnik a Gettó Milliomos és a 127 óra forgatókönyvírójának közelgő filmjében való alakítása, a Lazachalászat Jemenben című drámában szerepel hamarosan Ewan McGregor oldalán, hogy aztán a Gulliver utazásai után A szezám utca egészestés vígjátékban komédiázzon egy éven belül másodszor is Jason Segel-lel és Jack Black-kel.

 A los angeles-i premier fotói:

Blunt kisasszony egy csodaszép Elie Saab kisestélyiben, Brian Atwood Wagner cipőben és Lorraine Schwartz ékszerekkel érkezett a díszbemutatóra.

A feleségével érkező Matt Damon Ermenegildo Zegna öltönyt viselt

Ismered azt az érzést, amikor egy hónapok óta várt film első 5 percében tudod, hogy ez nem az lesz, amire számítottál? Az első előzetes óta tudatosan nem olvastam semmit a  Watchmen, a 300 és a Holtak hajnala rendezőjének legújabb alkotásáról, mert nem akartam olyan információba futni az év egyik leginkább várt filmjével kapcsolatban, amely rontaná a moziélményemet.

A történet szerint elmegyógyintézetbe zárják Baby Dollt (Emily Browning - Hívatlan vendég, A szellemhajó, Lemony Snicket), ahol csak úgy élheti túl a vele történő szörnyűségeket, ha a fantáziájába menekül. Egyre mélyebb és mélyebb álomszintekbe zuhan, belevonva látomásaiba a többi betegtársát is, akikkel sárkányokkal, robotokkal, szamurájokkal harcolnak a túlélésért és a szabadságért.

Mindez elsőre jól is hangzana, ám az a gond, hogy az álmoknak szinte semmi közük a valósághoz, a különböző illúziószintek semmilyen hatással nincsenek egymásra. Lényegében csak valamilyen ürügyként szolgálnak, hogy képzeletbeli, minden fizikai korlátokat nélkülöző világokat építhessen a film alkotója.

Azt nyilván belátja, aki megtekinti a Sucker Punch-ot, hogy sokkal többet kellett volna dolgoznia Zack Snyder-nek a forgatókönyven, az utóbbi évek filmjeinek szinte legrosszabb párbeszédei hangzanak el, főleg a narrátor ostoba zagyvaságai ütötték ki a biztosítékot nálam. Persze elképzelhető, hogy eredeti nyelven másképp hangzanak az egy szerencsesüti üzenetével egyenértékű bölcsességek, de sajnos csak egyetlen helyen (Aréna) vetítik eredeti nyelven a filmet.

Belátom, egy idő után az is feltűnő, hogy a harcok alatt nem hogy egy karcolás nem keletkezik a lányokon, de még a hajuk sem kócolódik össze, pedig kapnak ők is rendesen. A fő gondom azonban az, hogy szinte percenként visszaköszön egy-egy más sikerfilmben már látott motívum. Baby Doll egyik látomásában a német tábornok Freddy Krueger-re hajaz, katonái a Termintor-ra, egy másik halucinációjában a Final Fantasy-ból lopott lebegőpályás vonaton harcolnak az Én, a robot fémemberei ellen, majd egy Tron Legacy szerű sötétkék-narancsos robbanással robbantják fel egy város. De egy másik álomban  A gyűrűk ura Minas Tirith városát fedezhetjük fel, melyet a Harry Potter és a tűz serlege sárkánya véd. Se szeri se száma tehát az apró filmes lopkodásoknak, estig folytathatnám a sort (Killzone, A száguldó erőd, Gyorsabban cicamica, ölj, ölj!, Kill Bill, Cyborg vagyok, amúgy minden oké, Moulin Rouge), de hogy az alapsztori kompletten Scorsese/Lehane Viharszigetén alapuljon, az már tényleg sok. Valószínűleg emiatt érzi fontosnak Snyder minden egyes interjújában megjegyezni, hogy már a Watchmen előtt a fiókjában lapult a forgatókönyv. Na persze...

Úgy gondolom, az év Inception-e/Avatar-ja lehetett volna a film, ha írt volna az akciójelenetek köré egy korrekt történetet, de ehelyett még egy épkézláb szorit sem húzott rá, így inkább az év The Last Airbender-e lehetne. De nem lesz az, mert a lélegzetelállító látvány megmenti a filmet. Mert az tény, hogy az utolsó képkockáig szétszedték az alapanyagot, érződik az effekteken a 82 milliós büdzsé. Az eyecandyk gyönyörűek, nyilván okkal fanyalognak a kritikusok az alakításukon, de ha nem kaptak értelmes párbeszédeket, esélyük sincs megcsillanni. Viszont fizikailag azért nem kis munka lehetett összehozni ennek az öt lánykának a filmet, a szájhúzók mindenképp tekintsék meg eme négy vidót: 1, 2, 3, 4, amelyeken jól lászik, hogy kaszkadőrök nélkül nyomták le a csajok a felvételeket.

Érdekesség amúgy, hogy csupán Abbie Cornish (Bright Star, Limitless, Candy) és Vanessa Hudgens (High School Musical) szerepe volt biztos a kezdetektől. Baby Doll karakterét Amanda Seyfried-nek (Kedves John, Levelek Júliának) szánta eleinte a stúdió, majd Olivia Thirlby (Juno, Csak szexre kellesz, New York I Love You) neve merült fel, végül sokáig úgy volt, hogy Freida Pinto (Gettó milliomos, Miral) játssza a szerepet, végül aztán Emily Browning mellett döntöttek. De Jamie Chung (Dragon Ball) helyett is Emma Stone alakított volna, ám az Easy-A miatt nem vállalhatta a szerepet, míg Rocket karakterét Marilyn Manson ex-menyasszonya, Evan Rachel Wood (Tizenhárom, A pankrátor, True Blood) helyett kapta meg Jena Malone (Út a vadonba, Donnie Darko, Büszkeség és balítélet).

Pontozásom: 6\10. Én összességében úgy tekintek a Sucker Punchra, mint Snyder alkotói filmjére, ahol a lélegzetelállító látványorgia célja Hollywood egyik legtehetségesebb vizuális rendezőjének alkotói képességei határainak feszegetése volt.

A los angeles-i díszbemutató fotói:
 

Abbie Cornish csodaszép Amanda Wakeley kisestélyiben érkezett a premierre, melyet hozzá illő a  Neil Lane ékszerekkel és Judith Leiber táskával viselt.

Jamie Chung Giambattista Valli vadonatúj, 2011 tavaszi kollekciójából választott egy vállnélküli, földig érő sárga estélyit, kiegészítőnek pedig Ruthie Davis magassarkút, csilligó Judith Leiber táskát és Loree Rodkin fülbevalót. Milyen szerencse, hogy a nyakéket kihagyta, az talán már túl sok lett volna, így viszont egyszerűen tökéletes az összeállítás, az év eddigi egyik legjobb szettje szerintem.

De Vanessa Hudgens is gyönyörű Jenny Packham kisestélyiben érkezett.

Carla Gugino Dolce & Gabbana ruhája már nem tetszett annyira, a mintájáról inkább nagymamám kanapéja ugrik be elsőre:)

Emily Browning is egy szép Erdem ruhában érkezett, melyhez a Prada cipőválasztás is tetszetős, ám a sminkje iszonyúan siralmasra sikerült...

Űrlények támadják meg bolygónkat... Vártam már egy ideje az alkalmat, hogy a sci-fi ezen alfajának eredetéről írjak Wells kultikusnak számító 1898-as könyvétől kezdve sorra véve az 50-es évek legendás filmalkotásait (Világok háborúja, Amikor megállt a Föld, Támadás a Marsról, A testrablók támadása), a Battle: Los Angeles mégsem az a film, amely után lelkesen gépelem a bejegyzést.

Bár elismerem, nehéz lehet újat mutatniuk a halhatatlannak tűnő filmes témát előhúzó forgatókönyvíróknak, időről-időre mégis pozitív meglepetést okoz egy-egy kliséktől mentes, ötletesen megoldott földönkívüli inváziós film. Na a Battle: Los Angeles nem tartozik ezek közé. Bár nem is próbál egy percig sem egyedi lenni...

De hogyan is lehetne az, ha már több ezerszer látott karaktereket vonultat fel. Főhősünk (Aaron Eckhart) egy leszerelés előtt álló őrnagy, aki még elvállal egy utolsó melót. Újdonsült csapatában akad okostojás, aki még életében nem fogott fegyvert, egy vicces, laza déli csávó, egy házasodni készülő katona, (nézzük csak, kell még) egy tökös csaj (Michelle Rodriguez), aki jobban lő bármelyiküknél, (ja, és persze) civilek, egy fehér ruhás (végülis minek is próbálna elbújni) mexikói apuka és kisfia. Klisé klisé hátán tehát, a karakterfejlődést rögvest el is felejthetjük, de mit is várna az ember, ha még Ne-Yo-t is becastingolták a filmbe. Előre tudjuk, kit találnak el elsőre és ki lesz az, aki a film végéig élve marad, hogy aztán megmaradt bajtársaival járjon túl a földönkívüliek eszén és mentse meg a világot.

De nem is lenne ezzel gond, ha betartaná a film, amit ígér. A Zs kategóriás horrorfilmeket sem szokásom lehúzni, ha megijesztik itt-ott az embert, de a Battle: Los Angeles nem hozza azt, amit a címe sejtet. Semmit nem látunk abból, hogyan lövik szét a várost, mire a frontra jutunk a katonákkal, már minden romos, de legtöbbször még azt is gondosan masszív porfelhő védi a mozilátogató szeme elől. Bár nem vitatom, bőven szállítottak az alkotók akciót, az operatőr mégis nézhetetlené tette a filmet, mert vagy össze-vissza rángatta a kamerát, vagy rázoomolt a katonákra, (gondolom, hogy ne kelljen Los Angelest megmutatni), de így az akciójelenetek 80%-áról lemaradunk. Olyan dolgokba már bele sem kötnék, miért nem egy légi támadással bombáz szét mindent az univerzumjáró civilizáció, ahelyett hogy bevetik a gyalogságukat.  A bádogemberszerű űrlényekről meg aztán nem is nagyon tudom elképzelni, hogy bárkit is képesek lennének legyőzni az univerzumban, inkább viccesek, mintsem félelmetesek. Sokkal inkább félelmetesebb a tudat, hogy a nézettségi listák első helyén nyitott a film...

Pontozásom: 3\10. Megbocsáthatatlan, hogy pár másodpercnyi panorámaképet vágnak be Los Angelesről egy olyan filmben, melynek azt kellett volna megmutatnia, hogyan rombolják le.

Hazai premier: 2011.03.17.

 Néhány fotó a premierről:

A heti bemutatók között a látványos popcornmozik (Battle: Los Angeles, Sactum) mellett egy remek művészfilmet is fellelhetnek az artfilmek rajongói. A Cirkó Film-nek hála eljuthatott hozzánk az eddig szinte csak fesztiválokon vetített román alkotás, a Fütyülök az egészre, melyet tavaly a Berlinale-n duplán (!) díjaztak.

A film a fiatalkorúak börtönében játszódik, a főszereplő Silviunak csak pár napja lenne hátra szabadlábra helyezéséig, ám a dolgok összeesküdnek ellene. A gondok akkor kezdődnek, amikor meglátogatja a kisöccse. A fiúcska elújságolja bátyjának, hogy visszatért az eddig Olaszországban élő édesanyjuk és azonnal magával akarja vinni őt. Silvian összeroskad a tudattól, hogy elszakadhat egyetlen szerettétől, tudja, amint külföldön összejönne egy új férfivel az anyjuk, ugyanúgy lemondana a kisfiúról és magára hagyná, akárcsak vele tette. Elönti a düh, ha arra gondol, hogy ugyanarra a sorsra jusson kistestvére, mit ő maga.

Ettől kezdve Silvian csapdába esett vadként viselkedik, tisztában van vele, mire kijut, már nem fogja otthon találni öccsét. Ráadásul rabtársai sem könnyítik meg a napjait, hirtelen mindenki csicskásává válik, hiszen mindenki jól tudja odabent, hogy akár egy rossz pillanatban elcsattanó pofon miatt is hónapokkal, vagy akár évekkel is eltolhatják bárki szabadlábra helyezését.

Ugyanezekben a napokban találja meg a szerelem is a szerencsétlen fiút. Megtetszik neki egy szociológus lány, aki interjút készít az elítéltekkel. Bár tudja, hogy két külön világhoz tartoznak, de a négy kizárólag férfiak társaságában töltött év után neki már az is elmondhatatlan boldogságot jelentene, ha meghívhatná egy csésze kávéra. Talán nem is szerelem ez, csak szeretne egyszer az életében pár percig olyan életet élni, mint kortársai.

A feszültség egyre csak fokozódik, majd egy túszdrámában bontakozik ki a film. Ezúttal bárki fogollyá válhat a foglyok között. Az elsőfilmes író-rendező Florin Serban sajátos, már-már dokumentumfilmszerű ábrázolásmódjának köszönhetően pedig idővel mi nézők is úgy érezzük, hogy ott raboskodunk a roskadozó falak között. De ehhez a hitelesen játszó szereplők is kellenek, akik legtöbbje (akárcsak a Winter's Bone esetében) önmagát alakítja, ugyanis a legtöbben valóban elítéltek.

Pontozásom: 8\10. De senki ne egy The Next three days szerű hollywoodi börtönszökteséses tucatfilmre számítson. Itt nem lesz agyafúrt menekülési terv, őrült lövöldözés vagy csendben kúszás a szellőzőrendszerekben. Itt senki nem vár csőre töltött távcsövessel, hogy leszedje a menekülőket. Ez Kelet-Európa. Itt tesznek rá a pocakos őrök, ha valaki gyorsabban fut náluk és átbújik a lyukas drótkerítésen. A kommandósok estére úgyis visszahozzák...

Hazai premier: 2011.03.17.

A Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon tartott premieren készült fotók:

Csaknem hét évet kellett várnunk, hogy újabb egész estés művészfilmmel rukkoljon elő Julie Bertucelli. A artmozis köztudatba a Mióta Otar elment című drámájával berobbanó francia rendezőnő Cannes-ban hívta fel magára a figyelmet a legjobb elsőfilmes rendezőnek járó díj elnyerésével, de további tíz nem kevésbé rangos díjat is bezsebelt még előző alkotásával.

Legújabb művének a főszereplője egy fa. Bár elsőre meglepőnek tűnhet a fő motívum, de bizony a rendezőhölgy ezen különleges fa köré is képes volt egy elgondolkodtató forgatókönyvet írni Judy Pascoe Our Father Who Art in The Tree című regénye nyomán.

A film nyitó képsoraiban egy idilli családot ismerünk meg, akik egy gyönyörű farmon élnek, melynek központi helyén a már említett óriásira nőtt fügefa áll. A szülők imádnak pihengetni az árnyékot nyújtó ágai alatt, a gyerekek szívesen másznak fel rá, hogy madártávlatból figyeljék a közeli kisvárost. Egy szörnyű napon azonban egy tragédia is felcsimpaszkodik a fára: gyermekei szeme láttára végez szívroham az édesapjukkal a fa alatt.

Szerettei mind másképp dolgozzák fel a gyászt. Az anya magára húzza a takarót és ki sem kel az ágyból, a legkisebb gyermek egy árva hangot sem ad ki a torkán az eset után, a nagyobbik fiú pedig öntudatra ébred, elmegy dolgozni. Az egyetlen kislány, a 8 éves Simone abban talál vigaszt, hogy minden idejét a fa tetején tölti. Idővel anyjának is elárulja, úgy érzi, apja szelleme lakozik a fatörzsben és szólítja őt.

Ami a leginkább megfogott a filmben, hogy a rendező nem tisztázza rögtön a nézővel, hogy valóban megmagyarázhatatlan, természetfeletti kommunikáció történik a kislány és a fügefa között vagy csak a halál feldolgozásához még túl fiatal gyermek képzelődése az egész. De az tény, hogy egyre bizarrabb dolgok történnek a családdal, amelyek sora végül már az édesanyjukat is elbizonytalanítja a fa képességeit illetően. Mintha tényleg reinkarnálódott volna a férj és időről-időre kifejezné tetszését illetve ellenvetését a családot érintő eseményekkel kapcsolatban. De vajon meddig lehet így élni és mikor jön el a pillanat, amikor jobb továbbállniuk? Vagy talán az édesapa is úgy gondolná, jobb lenne, ha elhagynák a pusztulásnak ítélt, egyre inkább kietlen farmot, ahol amúgy is minden a gyászra emlékezteti őket és ehelyett egy reményekkel kecsegtető nagyvárosban próbálnának szerencsét? Merthogy a film fő mondanivalója az, hogy egy bizonyos idő után talán jobb elengedni a kísértő emlékeket, különben idővel elrabolná tőlünk a töprengés az egész életünket.

A 8 éves Simone is félelmetes éleslátással fogalmazza meg állásfoglalását, amikor barátnője örömmel jegyzi meg apja halála után néhány héttel, hogy már nem tűnik szomorúnak:

"We have the choice between being happy or sad. I chose to be happy. And I'm happy..."

Pontozásom: 8\10. Charlotte Gainsbourg (Antikrisztus, Hajsza, Nyomorultak, Bob Dylan életei) most nem feltétlenül emlékezetes alakítása mellett ezúttal egy hazai származású színész, Csókás Márton (Alice Csodaországban, Æon Flux, A Bourne-csapda, A Gyűrűk Ura: A király visszatér, xXx) ragyog ki.

Hazai premier: 2011. február 17.

Julie Bertucelli alkotása volt a Cannes-i filmfesztivál zárófilmje volt, a vetítés után hét perces álló ovációval fejezték ki a nézők tetszésüket. A díszbemutatón készült fotók:

Az Oscar és Golden Globe ceremónián is "a legjobb idegen nyelvű filmnek járó díjjal jutalmazott dán alkotás, az Egy jobb világban című dráma két sokat szenvedett család sorsának kereszteződését mutatja be.

Az alig 9 éves Christian pár hónapja veszítette el édesanyját, aki hosszú, fájdalmas betegségben halt meg. Édesapjára zúdítja minden dühét, gyűlöli őt, mert úgy érzi, az megkönnyebbült, amikor feleségét megváltotta gyötrelmeitől a halál. A férfi képtelen mit kezdeni a helyzettel, rendre vitává alakuló beszélgetéseik során egyre csak távolabb kerülnek egymástól.

A 10 éves Elias ugyancsak omladozó otthonba tér haza iskola után, szülei házassága a felbontás küszöbén, apjával, - akiért egyenesen rajong - csak ritkán találkozik. A férfi egy önkéntes afrikai misszió egyik orvosa, túl fáradt ahhoz, hogy odahaza összetartsa a családját. Pedig annyi kínszenvedés szemtanúja a harmadik világban, hogy nagy szüksége lenne a nyugodt, otthoni támaszra.

A sors úgy hozza, hogy a két sokat megélt gyermek osztálytárs lesz, a kiálló fogai miatt patkánynak csúfolt Elias-t egyből megvédi az agresszív, mindenre elszánt Christian, aki így lekötelezi újdonsült ismerősét. A megfelelő szülői támasz híján a fiúk képtelenek voltak megtanulni, hogyan dolgozzák fel a velük történt rossz dolgokat, nem tudják, miként reagáljanak a konfliktushelyzetekre, bántásra veszedelmes agresszióval válaszolnak.

Sajnos az afrikai polgárháború színterén is egyre nehezebben helyt álló apuka sem tudja odahaza bebizonyítani a fiúknak, hogy egy támadásra jobb szavakkal visszavágni, mintsem tettlegességgel. Mikor egy primitív, bunkó autószerelő minden ok nélkül pofozkodásba kezd és ő mindezt eltűri, az csak még jobban fokozza a "szemet szemért, fogat fogért" szemléletű fiúkban a fortyogó erőszakot, amely egy merénylet formájában készül kitörni.

Napjaink egyik egyre nagyobb jelentőségű kérdését boncolgatja Susanne Bier (Testvérek, A tűz martaléka, Testvéred feleségét) nevezetesen hogy meggátolhatóak -e az egyre gyakoribbá váló iskolai vérengzések, tehetnek -e ellene a tanárok vagy a hatóságok, ha a szülők -akár önhibájukon kívül, akár nem, de- alkalmatlanok gyermekeik rendszabályozására. De felvetődik a kérdés, hol a határ a diákok egymás közötti rangsorképző vetélkedése és a szándékos, tudatos, konkrét ok nélküli zaklatás között. Meddig képes magába fojtani indulatait a pszichikai terrorral megfélemlített kisdiák? És hogyan maradhat a szülők elől rejtve, hogy gyermekük az iskolaközösségben rettegést él át az élmények helyett.

Egy jobb világban a szülőnek több ideje lenne a gyermekére figyelni. Egy jobb világban észrevenné, ha baj van. Egy jobb világban...

Pontozásom: 9\10. Kőkemény dráma arról, mi vezethet egy fiatalkorú bántalmazóvá válásához, helyenként remek operatőri munkával, gyönyörű állóképekkel még érdekesebbé téve a valóságot.

Hazai premier: 2011.02.10.

A Római Nemzetközi Filmfesztivál-on tarott díszbemutató vörösszőnyeges fotói: