Tavaly a Precious képviselte a nyomorúságos sorsú emberi történeteket bemutató független filmeket az Oscar gálán, az idei évre a Winter's Bone-ra jutott a szerep, hogy megmutassa, milyen szenvedést okozhat egy kiskorú lány számára a szegénység, a drog, az alkohol, a bűnözés és az erőszak. Nos, Debra Granik drámája sem sikerült kevésbé megbotránkoztatóra, mint elődje, de az egydimenziós, sanyarú arcú, üres karakterek közül kis munkával is kiragyogó Jennifer Lawrence alakítása miatt sem mondanám, hogy megéri végigszenvedni.

A fiatal színésznő egy 17 éves lányt alakít (Ree), akinek egyedül kell gondoskodnia két kisebbik testvéréből és tehetetlen édesanyjából álló családjáról. Kegyetlen, elállatiasodott környéken élnek, éhesek, piszkosak, csak akkor nem fekszenek le üres gyomorral, ha sikerül lelőniük egy arra tévedt őzet vagy mókust. A nők az állatokat hizlalják, a férfiak egyetlen pénzkereseti lehetősége pedig a szeszfőzdék és droglaborokban való kotyvasztás. Főszereplőnk apja is ebben az iparban tevékenykedhetett, csak annyit tudunk, hogy leültették egy időre, majd eltűnt. Hogy esetleg eladott egy nagyobb adag drogot és megpattant egy jobb környékre, vagy esetleg saját bandatagjai gyilkolták -e meg, hogy még véletlenül se hozza a rendőrséget a nyakukra, nem tudni. Az viszont biztos, hogy ha él, ha nem, Ree-nek rá kell lelnie, különben még a lakásukat is elveszik a fejük felől, ha nem jelenik meg egy bírósági tárgyaláson. A férfi ugyanis az ingatlanra vette fel az óvadékpénzt.

Mint már mondottam, Jennifer Lawrence-t én nem jelöltem volna ezért az átlagos alakításért Oscar-ra, sansza sincs a díjra, ám a nomináció bizonyosan rohamosan beindítja majd a karrierjét, gondoljunk csak az előző években jelöléssel jutalmazott fiatal színészhölgyek berobbanására (Keira Knightley, Saoirse Ronan, Ellen Page, Carey Mulligan). Pedig volt egy-két jelenet a filmben, ahol igazán meghathatta volna a nézőket. Helyette maradt a megrázóbb tény, hogy a testvéreit alakító két kisgyermek nem színész, hanem valóban azon a lepusztult környéken él, ahol a filmet forgatták.

Pontozásom: 4\10. Ami alig rosszabb egy közepesnél, ám a gondom az, hogy annyira beharangozták a filmet, hogy sokkal-sokkal jobbat vártam. Pontosan az ilyen túlon-túl hype-olt indiefilmek miatt üresek az art-mozik és gondolják azt az emberek, hogy unalmasak a művészfilmek. Ha érdekel, nem azt mondom, hogy keress helyette popcornmozit, csak azt, hogy reálisan be kell látni, hogy készültek azért jobb alacsony költségvetésű független filmek mostanában, talán érdemesebb lett volna azokra felhívnia a figyelmet a fesztiváloknak. (pl: Szemekbe zárt titkok, Dogtooth, Blue Valentine, Adni jó, Ondine, The Killer inside Me, A furcsa srác, Szerelmes lettem, Holy Rollers, Solitary Man, Greenberg, Valhalla Rising).

A heti két bemutató, a Gulliver's Travels és a The King's Speech szerezte meg az első két helyet a nézettségi listán, Luc Besson akciófilmje, a From Paris with Love a hetedik helyen nyitott. A dadogós VI. György-ről szóló, az Oscar díjra leginkább esélyes dráma annak ellenére jutott fel a dobogóra, hogy csak 8 helyen vetítették, míg a Jack Black főszereplső fantasy-t 39 kópiával pörgették.

1, Gulliver's Travels (Gulliver utazásai)
2, The King's Speech (A király beszéde)
3, The Dilemma (A dilemma)
4,  The Next Three Days (A következő három nap)
5,  Tangled (Aranyhaj és a nagy gubanc)
6, Season of the Witch (Boszorkányvadászat)
7, From Paris with Love (Párizsból szeretettel)
8, Love and other Drugs (Szerelem és más drogok)
9, Üvegtigris 3.
10, The Tourist (Az utazó)

A héten végre bemutatják nálunk a Golden Globe díjas dán alkotást, az In a better World-öt, bár gondolom csak elvétve találhatjuk meg valamelyik eldugott artmoziban, akárcsak a Messze rendezőjének új filmjét, A három majom című drámát. Persze nem múlhat el a valentin nap Ashon Kutcher nélkül idén sem (No Strings attached), a rajzfilmek kedvelői is kapnak egy kis költségvetésű animációt (Gnome and Juliet), és még krimi is lesz (London Boulevard) Keira Knightley-vel és Colin Farell-el a premierek a heti között.
Az USA-ban is a Gnomeo and Juliet nyit, hisz nálunk is világpremier, míg Justin Bieber életrajzi filmje és Jennifer Aniston és Adam Sandler új romkomja nyit, szóval meg lehet nyugodni, kint sem kevésbé siralmas a felhozatal.

82 évet kellett várni, hogy egy női rendező emelhesse fel az Oscar ceremónián az év direktorának szánt aranyszobrot. Mikor tavaly Kathryn Bigelow megnyerte a Bombák földjén című művével a legrangosabb filmes díjat, utat tört az egyre jobb filmeket készítő hölgyeknek. Ugyan eddig is elárasztottak minket remek alkotásokkal a gyengébbik nem képviselői, a független fesztiválfilmek és drámák (Anne Fontaine, Susanne Bier, Kocsis Ágnes, Agnés Jaoui, Deák Krisztina, Jane Campion, Mészáros Márta) mellett a vígjátékok (Penelope Spheeris, Penny Marshall, Martha Coolidge, Nancy Meyers, Betty Thomas), a horrorok (Mary Lambert), az animációs filmek (Vicky Jenson), sőt az akció (Mimi Leder) és a sportfilmek (Drew Barrymore, Gurinder Chadha) elkészítésében is jeleskedtek, az akadémia elismerése valamiért mégis mindig elmaradt. Eddig.

Mikor kihirdették az idei Oscar jelölteket, Sofia Coppola Somewhere című alkotásáért szorítottam a leginkább. Helyette a Debra Granik által rendezett Winter's Bone és Lisa Cholodenko The Kids Are All Right-ja került az ezúttal roppant szoros mezőnybe. Ezutóbbi film megtekintésével kezdtem először, mert érdekelt, mit tud kihozni a valóságban is egynemű házasságban élő rendezőhölgy egy leszbikus pár családi életéből. Most biztosan sokan megköveznek majd, de én óriásit csalódtam a közönség által egekbe marasztalt drámában. Pedig annyira szurkoltam, hogy jó film legyen...

Mikor a mesterséges fogantatással született Joni (Mia Wasikowska - Alice csodaországban) betölti a 18-at, lehetősége nyílik megismerni a biológiai apját (Mark Ruffalo - Párterápia, Viharsziget, Vakság, Szélhámos fivérek). Bátyja unszolására felkeresi és mivel a férfi kellően barátságosnak és jó fejnek tűnik, úgy döntenek, bevonják a családi életbe, még ha két édesanyja (Julianne Moore, Anette Bening) ennek nem is kifejezetten örül.

Noha ötletes az alapsztori, a megvalósítást én még a remek színészi alakítások mellett is gyengének éreztem. Úgy tűnt, csak hadonásznak Hollywood legtehetségesebb színészei ebben a kínos történetben. Semmi látszata a realitásnak, mintha ócska sztereotípiákból skiccelték volna össze a karaktereket. De ami még ettől is nagyobb gond, hogy túl sok témát boncolgat a történet és igazából egyiket sem fejti ki, csak 15 percenként váltogatja.

Szólhatna a film egy hosszú távú kapcsolat összetartásáról.
Arról, hogy felnőnek a gyerekek és elhagyják a családi fészket.
Hogy a fiú rossz útra tér az apai példakép hiánya miatt.
Hogy a lány elhagyja szülővárosát és barátait az egyetem miatt.
Egy spermadonor bevonásáról a családi életbe.

Bármelyik szálat választhatta volna a forgatókönyvíró, ha csak az egyiket kifejti, jó film lett volna a The Kids are all Right. De nem fut ki sehova a történet, egyszer csak véget ér egy olyan befejezéssel, amely semmilyen párhuzamban nem áll az előzményekkel. De én nagyon boldog voltam, hogy végre véget ért a film...

Még ha a színészek hozták is a várhatót. Juliane Moore és Anette Bening nagyon jó, bár tőlük ez nem meglepő. Teljesen megérdemelt volt az utóbbi hölgy Arany Glóbusz díja (pláne a többi jelölt alakítását elnézve), de az Oscar-t kizárt, hogy megnyerje. Helyette nekem jobban is tetszett Moore, viszont az ő szerepével az volt a gond, hogy mindvégig a megható bocsánatkérését vártam. Érthetetlen, hogy teljesen elmaradt. Valaki árulja el, miért??? Elárulja a családját és aztán úgy tesznek, mintha mi sem történt volna?!? A donort, Paul-t (Mark Ruffalo) ezzel ellentétben mindenki megveti, pedig ő semmi bűnt nem követett el. Ez teljesen logikátlan. Azt sem értem, miért kérték meg a színészt, hogy érthetetlenül, artikulálatlanul motyogjon. Semmi hasznát nem láttam.

4\10. Nem rossz film a The Kids are All Right, de nekem nagyon nem jött be. Ilyen parádés színészfelhozataltól nem csak 4-5 ágyjelenetet és közéjük bedobált véletlenszerű témákat vártam volna.

Mindenhol áradoznak a filmről, az újságírók dobálják rá a jobbnál jobb jelzőket. Ja, hogy a 4 Golden Globe jelölés...  Erre csak annyit mondok, hogy a szinte nézhetetlen The Tourist is kapott 3-at...

Végre leadták a nyár egyik (ha nem) legnagyobb blockbusterének első trailerét, ami elég ütősre sikeredett.

Az egyik legrégebbi képregényhőst Chris Evans (Scott Pilgrim a világ ellen, The Losers, Fantasztikus Négyes, Kegyetlen faj) alakítja majd, az ellenfelét, Red Skull-t Hugo Weaving (Farkasember, Mátrix, V mint vérbosszú, A gyűrűk ura) játssza, de Stanley Tucci (Díva, Komfortos mennyország, Könnyű nőcske, Terminál), Tommy Lee Jones (Men in Black, Űrcowboyok, Nem vénnek való vidék, A szökevény, Elah völgyében) és Dominic Cooper (Tamara Drewe, Egy lányról, Mamma Mia) is látható majd a filmben. 

Hazai premier: 2011.08.04.

A lejátszóban a Clint Mansell (Moon, The Rebound,Faster, Rekviem egy álomért) által komponált remek filmzenék. Remekül átértelmezte a klasszikus dallamokat, bravúros az a rész, ahol visszafelé hallhatjuk A hattyúk tava egyik betétjét. Az Oscar jelölést nagyon hiányolom.

A kegyetlen emberi sorsokat ábrázoló, megalkuvást nem ismerő Darren Aronofsky-nak eddig is olyan kultfilmmé vált alkotásokat köszönhettünk, mint a Rekviem egy álomért, a Pi, vagy a Pankrátor, de legújabb rendezése, a Black Swan, amely a Velencei Filmfesztivál nyitófilmje volt, számomra még előző munkáit is felülmúlja.

A történet egy munkájának élő balerina (Natalie Portman - Brothers, No Strings Attached, Your Highness, The Other Woman, Star Wars, A régi környék, V,mint vérbosszú, Közelebb, Leon, a profi) összeroppanásáról szól. Nina mentális leépülése akkor kezdődik meg, amikor megkapja a főszerepet Csajkovszkij darabjában. A fehér hattyú karakterét mintha rászabták volna az ártatlan, törékeny lányra, a darab rendezőjének azonban nem kis fejtörést okoz előcsalogatni belőle a fekete hattyút. Nem is sejti milyen sötét erőket hoz a felszínre. A nyomás és az egyre közeledő bemutató miatt egyre skizofrénebb tüneteket produkáló lány elméje felett idővel teljesen átveszi a hatalmat az addig elfojott énje, még tovább bonyolítja a dolgot, hogy a rögeszméjévé válik, hogy a társulathoz csatlakozott új táncos (Mila Kunis - Friends with Benefits, Éli könyve, Lepattintva, Max Payne) el akarja halászni tőle a szerepet.

Natalie Portman alakításai eddig is mindig meggyőztek, évek óta a Kedvenc színésznőim közé tartozik, de úgy érzem, most élete alakítását láthatjuk. Fantasztikusan szemlélteti a homlokegyenest különböző elvárások között vergődő, ide-oda lökdösött személyiségű lányt. Az anyja örök gyermeknek, szófogadó kislánynak szeretné élete végéig tartani, míg a színházigazgató a csábító, vad nőt próbálja előcsalogatni belőle. Nina tudathasadása miatt sikerül is elérnie, hogy minden gátlását levesse és a szerepét teljesen átélő táncművésszé változzon. Eleinte a széltől is félti a karaktert a néző, aztán a végén már szinte meggyűlöljük, rettegünk, hogy mire készül. Bár eleinte Jennifer Connelly és Rachel Weisz neve merült fel a szerepére, gondolom nem bánták meg, hogy végül Portman kisasszonyt választották. Bele is adott mindent a szerepbe, éjt nappallá téve próbálta a mozdulatsorokat és 10 kg-tól is megszabadult a hiteles alakítás miatt. Mila Kunis-ról már nem tudok ennyire áradozni, akármennyire is imádom. Hozza a megszokott, igéző tekintetű csábító szerepét. Bár nagy szerepe van a karakterének a főszereplő összeomlásában.

Azt kell, hogy mondjam, Aronofsky szinte jobban ábrázolja, hogyan veszi át a megtébolyult elme az irányítást egy ártatlannak tűnő lány felett, mint Polanski első angol nyelvű remekművében, az Iszonyat-ban. Clint Mansell-nek (Moon, The Rebound, Faster, Rekviem egy álomért) köszönhetően a képi megjelenítés mellett a zenék is legalább annyira hangsúlyosak, mint Dario Argento Sóhajok című kultikus thrillerjében. 

Bár a mindenen összevesző, rivalizáló táncoslányok olykor gyermekien ösztönös viselkedése a szülővárosomban (Miskolc) született Emeric Pressburger  1948-as The Red Shoes című filmjére hajaz, amely "csak úgy mellékesen megjegyzem", Martin Scoreses és Brian DePalma egyik kedvenc filmje.

Pontozásom: 10\10. Ugyan még csak február közepe van, de úgy gondolom, decemberben is az év egyik legjobb rendezéseként fogok az egyben felvillanyozó és sokkoló Black Swan-ra gondolni. A tavalyi gyengébb mezőnyben egyértelműen elvitte volna a legjobb filmnek járó trófeát az Oscar gálán. Bár idén a The Social Network és a The King's Speech esélyesebbnek tűnik, de Natalie Portman-től senki nem veheti el a legjobb női főszereplő díját. 

Hazai bemutató: 2011.02.17.

Milyen kár, hogy a szűk költségvetés (13 millió dollár) miatt végül nem jött Budapestre forgatni a stáb...

Világszerte eddig 143 millió dollár bevételnél tart a film, ami már a forgatási költségek tízszeresénél is több.

A Torontói Nemzetközi Filmfesztiválonon tartott díszbemutatón Natalie Portman fekete Dior estélyit, míg Mila Kunis fehér Elie Saab ruhát viselt:

Danny Boyle a Gettó milliomos című filmjével elképesztő sikert aratott 2009-ben a szakma és a közönség körében egyaránt (8 db. Oscar, 7 db. BAFTA, 4 db. Golden Globe aranyszobrocska). A Torontói Filmfesztiválon állótapssal fogadott, legújabb, igaz történetet feldolgozó alkotása egy hegymászó akaraterejéről szól. Aron Ralston 5 napot töltött sziklák közé szorulva, ahonnan csak úgy juthatott ki, hogy le kellett amputália egy tompa késsel a saját kezét.

Az első előzetes óta nagy reményekkel vártam a filmet, mert a sztori emlékeztetett a 2008-as kedvenc moziélményemre, a Sean Penn által rendezett Into the Wild (Út a vadonba)-ra, amely szintén egy magára maradt természetjáró (Christopher McCandless) igaz tragédiáját dolgozta fel.

A Free Blood nyugtalanítóan dübörgő ütemeinek köszönhetően már az első percben berántott a produkció hangulata. A nézőben szinte tömegiszonyt keltően zsúfolt utcákkal nyit a film, aztán persze majd Ralston magányos napjai után számunkra is más értelmet nyer a nyitójelenet. Rögvest nekiindul hősünk a varázslatos természeti adottságokkal bíró Utah állambeli, Canyonland Nemzeti Parkban található Blue John Canyon-nak, ahol a már említett baleset éri.

Bár a történet egyszerű, Danny Boyle kreativitását ezernyi képi és hangi trükkel csillogtatja meg. Többször osztott képernyővel követhetjük az eseményeket, a csapdába esett férfi fényképezőgépét és kameráját remekül kihasználva olykor dokumentumfilmes stílusban ábrázolja a történteket, néhol pedig teljesen szokatlan perspektívából mutatja meg a tárgyakat. Különösen hatásosnak találtam a kulacs belsejét ábrázoló képsorokat, ahol a kezdetben vonzó, szomjúságot oltó folyadékot az idő teltével leváltja a már nem is annyira vonzó vizelet. Öt napig emésztgeti helyzetét a hegymászó, mitévő legyen, (arra, hogy megtalálják, esély sincs ezen az 1400  négyzetkilométernyi területen), majd egyszercsak megvilágosodik:

"Ez a szikla... itt várt rám egész életemben."

Rájön, hogy neki pont az alá a kőtömb alá kellett kerülnie, ha ugyanis folytatta volna a korábbi életét, magányosan öregedett volna meg. Most pedig választhat: egyedül hal meg ott a szikla alatt, vagy új életet kezd.

A one-man show-t produkáló James Franco (Your Highness, Date Night, Ananász Expressz, Milk, Pókember) egyszerűen hibátlanul játszik, mozgástér híján az arcjátékával kell a kétségbeeséstől kezdve a belenyugváson át a hibbantságig érzelmek színes kavalkádját eljátszania. Micsoda szerencse, hogy végül Boyle szándékának ellenére nem Cillian Murphy (Inception, Tron: Legacy, Peacock, Batman), vagy a később szóba került Ryan Gosling (Az ifjú Herkules kalandjai, Szerelmünk lapjai, Blue Valentine) kapta meg a szerepet. Bár Firth jobban meggyőzött a The King's Speech-ben, Franco is teljes joggal lehetne méltó az Oscar-díjra.

Ritkaság, hogy egy film egyszerre váltson ki borzongást és csodálatot a nézőkből. Ugyan egy ember halálból való feltámadásáról és újjászületéséről szól, mégis annyira visszataszítóra sikerültek az amputáció képsorai, hogy szorongással tölt el, ha visszagondolok a 127 órára. Viszont ha ennyi nézőt megbotránkoztatott a jelenet, akkor kétségkívül sikerült elérnie Danny Boyle-nak, hogy a legnagyobb mélységekig azonosuljanak a karakterrel. Ez pedig nem minden rendezőnek sikerül...

Pontozásom: 9\10, ugyanis nem tudjuk meg, valójában miért menekül a materiális világból, mi az oka annak, hogy önként próbálja leépíteni az emberi kapcsolatait. Sokkal több visszaemlékezést is vártam volna, rendszerben, szépen felépítve. Valahogy arra számítottam, hogy hősünk mérlegeli az egész életét, visszagondol a fontosabb állomásaira, de a másfél órás játékidő sajnos ezt nem tette lehetővé. Kár érte, több lett volna szerintem a történetben... Persze így is lenyűgöző alkotás a kitartásról, az emberei szellem feletti diadalról és az életfelfogás átalakulásáról. Úgy is vehetjük, hogy a 127 óra a magány tökéletes metaforája. De Boyle arra is felnyitja a szemünk, hogy bár sokan úgy gondolják, a túlélési ösztön eredendően önző dolog, bizonyos esetekbe szükséges, hogy a motiváció és az élni akarás képes legyen felülkerekedni az elmén.

Hazai premier: 2011.03.03.